Aki a természet közelében él, előbb vagy utóbb rádöbben, hogy nincs halál. Ez persze pontatlan így, mert nincs olyan, hogy a természet közelében. Mindenhol természet van, még ott is, ahol nem gondolnánk. Egy kis igazság mégiscsak van ebben a közellétben, mert például egészen más a természet megtapasztalása egy erdőben, mint mondjuk a budapesti Népszínház utcában. Holott ott is természet van, csak rejtve, eltemetve, bebetonozva. És még az sem igaz, hogy nincs halál. Nagyon is van. De a halál, a természetben folyamatosan tapasztalható elmúlás és felbomlás sosem végállomásként vagy zsákutcaként jelenik meg, hanem egy folyamat részeként. Ezek egyáltalán nem ezoterikus önigazolások, pusztán arról van szó, hogy ha megpróbálunk odafigyelni arra, ami a természetben történik, rá kell jönnünk, hogy ez a rendszer ciklusokban működik, nem pedig egy egyenes vonal mentén, amely a keletkezésből a megsemmisülés felé tart.
Az idei volt a kilencedik tél, amelyet erdei házunkban töltöttünk. A keletre néző ablakból a szemközti hegyoldalra látni, és igazán nem tudnám megmondani, hányszor néztem ebből az ablakból a szemközti hegyoldal tölgyesét. Van a szemlélődésnek egy kitüntetett pillanata, amikor a szemlélődő – szerencsés esetben – átbillen a túloldalra, és mintegy a természet mögé kerül. Arra a nehezen körülírható területre, ahonnan a természet származik. Carl Gustav Jung ezt úgy írta le, hogy van egyfelől az ember által teremtett világ, és van másfelől Isten világa. Utóbbi terület az, ahová kivételes alkalmakkor beléphetünk a mély és intenzív szemlélődés által. Volt néhány időtlen erdei nap az életemben, amikor határozottan éreztem, hogy most Isten világába kerültem át, ebbe a természet mögötti térbe, ahol az ember csak igen kevéssé van jelen saját testében. Ahogy igen kevéssé van jelen saját életében is ilyenkor. Ebben pedig van valami félelmetes vagy inkább nagyon is lenyűgöző, mert ezek az élmények azt is megmutatják, milyen léptékek árnyékában éljük a magunk agyonszabályozott és takaréklángon tartott életét. A minap a keletre néző ablaknál állva jutott eszembe az is, hogy hiába keresem ezt az élményt az ember által létrehozott világban, soha nem fogom megtalálni. Persze olyan nagyon nem is kerestem, mert mindig tudtam, hogy itt semmi olyasmi nincs, ami akár csak hasonlítana arra a másik világra. Amely szintén itt van, nem valahol a felhőkön túl vagy a csillagködökben. A természet egyszerre önmagára és önmagán túlra mutat. Befűtöttem, ropogott a tűz a kályhában, a kutya összegömbölyödve aludt a fotelben. Csend volt a házban, odakint lassan szállt fel a reggeli köd. Néztem ki az ablakon, és nem volt bennem félelem.
A szerző költő, író. Kéthetente ezen a helyen erdőről, természetről ír.
