Ezúttal nem maradt sokáig, pedig anya marasztalta. Pár percet töltött nálunk, aztán elrohant.
Nem bírtam magammal, és úgy döntöttem, utánamegyek.
Meglepetésemre nem a menő kocsija felé indult. Ott sem volt. Sietve szedte lépteit a villamos felé. Felszálltam vele, és egészen hazáig követtem.
Elképesztő palotában élt. Kovácsoltvas kapu, hófehér falak, ég felé tornyosuló felső szint, aranyozott kilincs. Ócska kerti törpék a frissen nyírt füvön.
Belopóztam mögötte a kapun, és megláttam egy oldalsó ablakot. Benéztem, hogy mi történik.
– Hol a büdös picsában voltál, he? – ordított rá egy igen jóképű, középkorú férfi. Valahonnan ismerős volt nekem, de nem tudtam, honnan.
– Csak kimentem egyet sétálni – válaszolta halkan Klári néni.
– Ne hazudj nekem! Biztos megint a kis barátnődnek panaszkodtál. Belegondoltál, hogy mit szólnak majd a pártban, ha a hazugságaid eljutnak hozzájuk? Nem, persze hogy nem. Mert te csak magadra gondolsz – üvöltötte a férfi, miközben elkezdte tépni Klári néni haját.
Nem bírtam magammal, és elkezdtem kopogni az ajtón. A férfi nyitotta ki, mögötte jött sietve Klári néni.
– Jó napot kívánok, Klári nénihez jöttem – nyögtem ki hirtelen, miközben észrevettem, hogy Klári néni holtsápadt lesz.
– Kedvesem, Klári néni nincs jól. Gyere vissza máskor! – mondta a férfi, majd rám csapta az ajtót.
Nem tudtam, mitévő legyek, így hát hazamentem.
Teltek-múltak a napok, de nem hallottam semmit Klári néniről. Mígnem egyszer arra jöttem haza a suliból, hogy anya nagyon sír, apa vigasztalja. Néma csend volt. A tesóim pisszenni sem mertek.
– Mi a baj, anya? – rohantam oda hozzá.
– Klári néni meghalt – válaszolta.
Megdermedtem. Megjelent előttem mindenféle rémkép, ahogy az a férfi fojtogatja vagy üti-veri, és vérben úszva fekszik a többmilliós padlón.
– De hogy, anya?
– Hogy is mondjam, kicsim, nagyon szomorú volt, abba halt bele – válaszolta, de nem vagyok hülye, tudtam, ez mit jelent.
– Öngyilkos lett?
– Igen, kicsim.
