Egyébként is – és ebben megint csak mindkét barátnő egyetértett – az nem megy, hogy Kata késő este föllopózik a férfi irodájába, aztán durr bele. Még úgy se, ha előtte már heteken át annyit cseteltek (persze napközben, amikor a feleség nem volt jelen), hogy mindkettejük kezében többször is fölforrt a telefon. Ha a férfi komolyan gondolja a dolgot, előtte ismerkedjenek meg, hagyományosan, régimódian. Kávézás, ebéd, vacsora. Ha nagyon akarja, ezt is meg tudja oldani. Kérdés, akarja-e egyáltalán, és nem pusztán arra kell neki Kata, amire előtte föltehetően mások is.
Egyik este Kata anyja telefonált. A hét végi születésnapozást kívánta pontosítani, hogy Kata melyik vonattal érkezik, és mikortól lehet rábízni a gyerekfelügyeletet. A nővérének rengeteg dolga lesz, a főzésen kívül a vendégeket is szórakoztatni kell, a rokonság szeret hosszan időzni és beszélgetni a terített asztal körül. Kata addig foglalkozik a kis unokahúgaival. Játszótérre mennek, akár moziba is. Neki úgysincs más programja, egész hétvégére rá lehet bízni a kölköket. A nővére hadd pihenje ki a rokonlátogatás fáradalmait.
„Honnan veszed – csattant föl Kata –, hogy nekem nem lehet más programom?” Az anyja azonnal replikázott: „Mi lenne? Neked nincs saját családod. Csupán mi vagyunk neked.” Egyébként meg – és ezt mindketten már csak magukban, egymástól függetlenül tették hozzá –, ha Kata nem üli végig azokat az órákat a terített asztal mellett, el lehet kerülni a rokonságnak az ő férjhezmenetelére vonatkozó kérdéseit.
Kata bontotta a hívást, de a telefont nem rakta le a kezéből. Elég sokat kellett visszatekernie az üzenetek között ahhoz, hogy megtalálja azt, amelyikben a férfi megírta, hogy az irodája merre van. Nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy későre jár, nem is esik közel, ám taxival a város bármely pontja könnyen és gyorsan elérhető.
