Az utolsó temetőcsősz

Az én sírjaimat soha nem verte fel a gaz. Itt nincs hátrahagyott szemét, üres üveg vagy szanaszét cigarettacsikk.

Nincs az az isten, hogy én elköltözzek innen! Meg aztán hova? Minek?

Néztük az öreget, a fotós kolléga meg én, a fiatal újságíró-palánta. Bőrét kiszítta a nap, haja egészen rövid volt és ősz, a ráncok a homlokán mélyek, de bozontos szemöldöke alatt a tekintete szelíd. Elnyűtt szalmakalapot tartott a kezében.

A szerkesztőnk kapott egy fülest, hogy B. faluban még működik a temetőcsősz intézménye, nosza, ugorjunk már ki, kapjuk lencsevégre a csőszt, jó lesz az kis színesnek a hétvégibe. Régen történt, a nyolcvanas években. Negyven kilométert autóztunk, a Bácskából át a Bánátba, zötykölődtünk dűlőutakon, nyeltük a port, mire végre megtaláltuk a falut, a temetőt, benne az öreg temetőcsőszt, aki állítólag az utolsó volt a maga nemében. Egy kis ház állt a temető szélén, abban lakott. Behívott bennünket, borral kínált. A mennyezeten csupasz égő, a viaszosvászonnal letakart asztalon apró villanyrezsó, a sarokban fatüzelésű kályha. A vizet kintről hordta, az artézi kútból, a kápolna mellől. Az egyszobás házban csak egyetlen szék volt, a heverő mellett, ezért inkább visszatértünk a szabadba. Amikor elindultunk a sírok közt, a kalapot a fejére nyomta.

– Nem is volt soha más foglalkozásom. Itt kezdtem az életet – meséli menet közben. – Akitől annak idején a temetőt átvettem, az is itt öregedett meg, a sírok között. Amikor meghalt, én ástam meg a sírját. De ki fogja az enyémet? Ki akarna manapság a helyembe lépni? Melyik fiatal álmodik arról, hogy temetőcsősz legyen? Mert engem senki nem kényszerített, hogy ezt válasszam. Lehettem volna más is. Csakhogy beleszerettem ebbe az életbe. Látják azokat a magas nyárfákat meg kőriseket? Személyesen ismerem mindegyiket. Csemete koruktól. Némelyiknek nevet is adtam. A község alkalmazottja voltam negyvenhét évig, most már nyugdíjas vagyok. Ételem, ruhám mindig volt. Több meg minek? Az emberek szeretik, ha törődnek a halottaikkal, hálásak érte. Az én sírjaimat soha nem verte fel a gaz. Itt nincs hátrahagyott szemét, üres üveg vagy szanaszét cigarettacsikk. Rá is szólok arra, aki idebenn cigarettára akar gyújtani.

Kérdésemre, hogy nem magányos-e itt kint, csak mosolyog:

– Ez benne a lényeg. A nyugalom. Csend van és béke. A halottak a legjobb szomszédok. Nem ártanak, nem zsörtölődnek, nincs velük vitám. Elvan ki-ki a maga telkén.

Vezetget bennünket a sírok között, mutogat, magyaráz, a fotós közben kattogtat a gépével; ez egy csecsemő, torokgyík vitte el, az első gyerek, akit eltemetett, amott egy házaspár, autóbaleset, ez meg a régi plébános sírja, amaz a tanítóé, az orvosé, ez itt felkötötte magát, amott meg, az a pompás síremlék a márványangyallal, az Németországban dolgozott, leesett az állványról, halva hozták haza. Egy egész falu a föld alatt.

– Néha még beszélni is szoktam hozzájuk – mondja halkan, mintha szégyellné. – Elmesélem nekik, amit a falubeliektől hallok.

A temető végénél megállunk. A földhalmot nézi, amely néhány lépésnyire tőlünk emelkedik a talajszint fölé. Négyzet alakú, az átlója vagy tíz méter. S bizony benőtte a gaz. Vadmuhar, kutyatej tenyészik rajta. Valahol a zöld mélyén tücsök lapul, és megállás nélkül cirpel.

– Hát ez? – mutatok a dombra. – Sírnak túl nagy.

Az öreg elfordítja a fejét.

– Sír ez is.

Leveszi a kalapját, megtörli a homlokát.

– Ezt úgysem írhatja meg.
– Miért nem?

Gondolkodik, rám néz.

– Végül is én már öreg vagyok. A maga dolga, mit kezd vele. ’44-ben történt, amikor az oroszok után megérkeztek a partizánok. A sógorom, aki hentes volt a faluban, tőle tudom a javát. Egyik nap estefelé zörgetik náluk a kaput, abban a szép nagy házban, a piactéren, ahol a húgommal laktak. Sógorom kimegy, hát ott áll két fegyveres partizán, csillagos sapkával, géppisztollyal, kérdik, van-e lova, kocsija. Egyiküket megismerte, a szomszédos szerb falu kereskedője volt. Mondja a sógoromnak, te vagy, ugye, a hentes Lajos?, hozd a kocsit, ez akkor neked való munka. Ment is Lajos félve, mert akkor éjjelente szedték össze a férfiakat, elvitték valahová, és napokon át hallatszottak a géppisztolysorozatok, vagy olykor csak egy-egy árva lövés, talán figyelmeztetésként, nehogy az emberek elfelejtsék, milyen idők köszöntöttek rájuk. Az utcák néptelenek voltak, senki sem mert kilépni a házából. Hát megy ő is a lovas kocsival, követi a két partizánt, egyenesen a községháza udvarára. Bentről harmonikaszó hallatszott, mulatozás, majdnem olyannak tűnt, mesélte, mint egy szerb lakodalom, aztán kinyitották a nagy kaput, ő meg bement a kocsival. Az udvaron hosszú, megterített asztal állt, étellel-itallal megpakolva, de csak néhányan ültek mellette, egyikük harmonikázott, a többiek énekeltek, az udvaron meg körös-körül mezítelen, véres hullák, a poros földön fekete foltokban állt a megalvadt vér. Azok ketten rákiáltottak Lajosra, pakolja a hullákat a kocsira. Sok helybélit megismert, de sokukat úgy megkínozták, hogy arcuk sem volt. A sógorom, a hentes látott már vért, de az után a nap után, mesélte, hetekig nem aludt, rázta a hideg. Ott, a községháza udvarán biztos volt benne, hogy őt sem hagyják élve, hiszen szemtanú volt, de végül elengedték, miután kivitte a halottakat a temetőbe. Én segítettem lepakolni a hullákat. Nyiklettek, csuklottak, frissek voltak, néhány órája végezhettek velük. Ástuk a gödröt egész éjjel. A halottak addig itt hevertek körülöttünk. Jóval később, évekre rá fogtam magam, és rendbe raktam a dombot, lekaszáltam, körbekapáltam, hogy kinézzen valahogy. Híre ment, jött a milícia, és jól ellátta a bajomat. Azóta nem nyúlok hozzá. Csak elsétálok ide, rájuk nézek. Az is törődés. Na, ezt írja meg!

Igaza volt. Akkor még nem írhattam meg.