Ottani, vagyis kelet-európai idő van Szalontán. Ezért este kilenc és tíz között jutottam csak odáig Arany János szülővárosában, egy Slavia nevű szlovák szállodában, az étlapot tanulmányozva, hogy nem fogok a ház – konyhafőnök ajánlata címen reklámozott – európaibölény-gulyásából enni. Inkább kértem egy pizzát.
Utána régi jó barátommal, aki nemrég küldött nekem egy ausztráliai fotót, amelyen ő éppen egy koalamedvével barátkozik, elbeszélgettünk először a koalákról, majd más „fontos dolgokról” – hogy Kovács Barbara óvodásoknak írott örökbecsű költeményéből idézzek –, de nem arról, hogy a tanító néni az ölébe fog-e ültetni. Kiderült először is, hogy a fényképen szereplő koala valódi, de a mögötte látható erdő csak díszlet; a szerencsétlen állat pedig, mondhatni, bérmunkás, mert az állatkertben minden jegyhez jár egy fotó, ezért a kijáratnál a medve kötelességszerűen rámosolyog minden távozó vendégre. Utána arról beszélgettünk, hogy milyen volt a múltkori új-zélandi földrengés, barátom ezt is át- és túlélte. Én pedig fölvetettem, hogy Arany hét idősebb testvére talán a szülőház udvarán ma is meglévő gémeskút vizétől halhatott meg időnek előtte, hiszen a környékbeli vidék igen sok kútja mérgezett, mint erről beszámolt egy másik barátom, aki végigvizsgálta (vegyészként) Békés megye összes kútját, és rengeteg mérget talált a talajvízben. Azután kimentünk a szalontai éjszakába, a denevérek ugyan még aludtak, de a baglyok már szorgalmasan huhogtak; igaz, nem a csonka torony tetején laknak most, de azért a templom és a Kossuth-szobor közötti fák sem megvetendők fészekrakásra.
Másnap kissé bágyadtan ébredtünk és indultunk el az ünnepségsorozat megnyitójára. A bágyadtságot talán az okozta, hogy mindössze három és fél órát tudtunk aludni, mivel a szobákat felfűtötték negyven fokra, de a szaunahatást nem lehetett megszüntetni, mert a kályhákon csak olyan tekerő volt, amelyet egyrészt nem lehetett megtalálni, miután pedig mégis megtaláltuk, csak reggelre hűtötte le a szobát. Még szerencse, hogy az ablakot ki lehetett nyitni, azon ugyan nem ment ki semmilyen hőség, viszont legalább behallatszott a bagoly.
Arany jóformán egyidős volt Petőfi után a legjobb költő barátjával, Tompa Mihállyal, csak ez utóbbi valamivel később, 1817. szeptember 28-án született. Éppen ezért az idei kétszáz éves évforduló őt is a legnagyobb mértékben megilleti. Arany Családi kör című versében szerepel ugyan a helyi bagoly, de az nem olyan félelmetes, mint amilyenné ezt a derék madarat a szép emlékű Bach-korszakban Tompa Mihály tudta átalakítani. A haldokló ember végórájáról például így ír:
Végtére, kínos harc után,
A nyomorult végsőt hörög!
S megundorodva hagyja el
A lélek a sártömlöcöt,
Amely midőn a sirba hull:
Még pusztább lesz a puszta ház,
És tátva-nyitva, senkié
Padlásán a bagoly tanyáz:
Kuvik, kuvik!
Kuvik
Tompa verseinek utolsó kiadásához (1994) Alexa Károly írt bevezetőt. Reméljük, hogy a mostani kétszáz éves évforduló alkalmat nyújt arra is, hogy részletes kutatások mutassák be ennek az előszónak a kihívóan igaz megállapításait. Csak egy idézet:
„Méla a költő abban a korban, amelyet a melankólia korának is szívesen címkéznek Tompa méla csöndje a kiüvölthetetlen fájdalomtól lüktet – amiként kora is, az 1850-es évek magyar nyomorúsága. Élet is volt ez, de minden pillanatban a halál üzent.”
Másnap láthattuk, hogy az éjjel kuvikoló baglyokat napközben a nagyszámú gyermekcse boldog zsivaja üdvözölte, illetve próbálta felzavarni filozofikus álmukból. Szegény baglyok még nem tudták, hogy ugyanannak a globalitásnak a részei, mint a koalákat megdolgoztató üzleti szellem. Addig persze semmi baj nincs, amíg az Arany Lacihoz címzett Petőfi-verset elemzik a kisgyermekeknek, a baj ott kezdődik, ahol – nagy szakmai tudással és angolszász szigorral – a gendertanulmányok szellemében bebizonyítják, hogy Petőfi tulajdonképpen a homoszexualitásba próbálja bevezetni a kis Lacikát. (Ezzel az erővel akár Mészöly Miklóst is vádolhatnánk pedofíliával, ismerve gyönyörű meséit, amelyeket január 19-i, évente megünnepelt születésnapján jó pár éve csodálatos verskultúrával rendelkező kisgyermekek mondanak fel, jobban szólva mesélnek újra. De mit Mészöly?! Akár maga Tompa Mihály is lehetett efféle, hiszen meséket olvasott fel segédtanító korában Bonyhádon a Mészöly család egyik akkor tizennégy éves leánykájának, akiről a költő, a gyermek szüleinek írva, még évek múlva is a legnagyobb szeretettel szólt.)
Hogy hogyan kell bánni a gyermekekkel, arra Jézus máig érvényesen megtanított. Ám hogy egy futurista módon elképzelt jövőnek lehet-e hordozója az a mai gyermek, akit iskoláskorától kezdve megfosztanak a nyelv és az irodalom varázsától, és pótszerekkel vakítják el, legyen az akár zene, akár rajz, abban a legnagyobb mértékben kételkedem. Ezért a szalontai Arany-emlékhelyeket bejáró tömeges zarándoklat is zavart kissé, gyertyás menet ide vagy oda, mert elöl egy hangszórós autó popzenét üvöltözött. (A járdák szélén pedig állig felfegyverzett rendőrök álltak.) Hogy miről beszélek, azt mindenki tudhatja, aki megnézi az interneten A walesi bárdok egyébként remek képregény-feldolgozását, vagy meghallgatja az újabb heavy metal Arany-dalokat.
Végül jöttünk hazafelé. Szalontától néhány kilométerre láthattuk az olasz vállalkozó által létesített bölénytelepet. Nem voltak szegények már sokan, nemcsak a gulyás vitte el őket, hanem több tucatjukkal a Furadan nevű rovarirtó szer végzett, amellyel a nekik szánt füvet rovartalanították.
De hát majd csak ránk mosolyog az „örök-nyájas kurva, a remény” – ahogyan 1846-ban írta Tompa Mihály; vagy később Tandori, aki így szólt: „Lasz vagasz”.
