Igazából nagyon is félt, amikor nekivágott. A másik két fiú is elhallgatott, némán nézték, ahogy mászik fölfelé. A szerkezet nyikorgott, időnként meg is remegett, bár lehet, hogy csak Kristóf érezte így a kalimpáló szíve miatt. Fentről messzire el lehetett látni, egészen a falujukig; ott, a dombokon túl, idelátszott az ismerős templomtorony. Attól két sarokra van az iskola. Most épp zárva a vakáció miatt, de hamarosan ősz lesz megint, becsöngetnek, és minden megy a régi kerékvágásban ugyanúgy.
Mintha láthatatlan rugók lökték volna, Kristóf észre se vette, mikor rugaszkodott el a daru tetejéről. Azon kapta magát, hogy elképesztően hosszú ideig zuhan, a végén már nem is látott semmit, csak távoli foltokat meg a könyörtelenül közelítő mélységet. A becsapódás után is ment még egy darabig lefelé, majd arra eszmélt, hogy a jéghideg víz tűként szurkálja a bőrét. Kinyitotta a szemét, de a tóban vaksötét volt, és amikor csapkodni próbált, érezte, hogy egyre lejjebb kerül. Levegője elfogyott, teste elernyedt, tudatalattija talán át is adta magát az elkerülhetetlennek, amikor mégis a víz felhajtóereje bizonyult nagyobbnak, és Kristóf parafa dugóként vágódott a felszín fölé.
Az osztálytársak némán nézték, ahogy, mielőtt teljesen elgémberedne a lába, a partra evickél. Vacogott a hidegtől és a sokktól, és remélte, hogy a többiek nem veszik ezt észre. A dombok felől harangszó hallatszott. „Menjünk haza!” – mondta ekkor az egyik osztálytárs. Azt azért megvárták, amíg Kristóf magára kapkodja a ruháit, majd ugyanolyan szótlanul egyszerre nyúltak a homokban heverő biciklik után.
