Pedagógiai szempontból kétségtelenül nem a legszerencsésebb szituáció, ugyanakkor nem is igazán lehetett tenni ellene. Nemcsak a faluban volt ez az egyetlen iskola, hanem a környéken is: a szomszédos településekről és a tanyákról is jártak ide. Egyébként meg – mondogatta Kristóf édesanyja a kollégáinak – nem baj, ha a gyerek szem előtt van. Pláne ebben az életkorban. Kamaszodik, ilyenkor különösen oda kell figyelni.
Kristóf nehezen viselte a helyzetet. Mármint azt, hogy nem csupán a tanórákon, de a szünetekben is fegyelmeznie kellett magát, mert úgy érezte, hogy a tanárok folyton szemmel tartják, és bármit csinál, azonnal beszámolnak az anyjának. Aki amúgy a dolgozatok jegyeiről is rendre korábban értesült. Kristóf néha gyomorgörcsben várta délután anyja hazaérkezését, mivel nem tudta, hogy amaz milyen hangulatban lesz, annak függvényében, hogy Kristóf miféle osztályzatot kapott a különben csak holnap kiosztandó témazáróra. És egyébként is, úgy érezte, mintha folyton egy valóságshow-ban szerepelne, ahol minden egyes lépését megállás nélkül veszik a kamerák.
A felnőttek ugyanakkor nem vették észre a sorakozó közben elsuttogott megjegyzéseket meg a tanórák alatt ki tudja, kitől érkező névtelen, pad alatt dugdosott gúnyos leveleket. Vagy legalábbis úgy tettek, mintha nem vennének róluk tudomást. És ezek ellen Kristóf se tehetett semmit; tudta: ha szól miattuk, még nagyobb bajt zúdít a fejére. Helyesebben egyet tehetett: beállni a sorba, teljes mellszélességgel a többiek közé, és azzal venni elejét a zrikálásnak, hogy tanárgyerek ide vagy oda, minden balhéban és buliban benne van.
A bányató a szomszéd falu szélén alig volt nagyobb egy focipályánál. A bánya rég bezárt mellőle, az utolsó alkatrészeket is elhordták, csak a tó maradt és az a vasszerkezet a parton, amely talán egy daru maradéka lehetett, és elég magasan nyúlt a víztükör fölé ahhoz, hogy műugró toronyként lehessen használni. Legalábbis a két osztálytárs, akivel Kristóf elbiciklizett a tóhoz, ezt eszelte ki.
Kristóf bizalmatlanul nézte a rozsdás tákolmányt. Próbálta fölmérni, milyen mélyen süpped a talajba, és nem dől-e ki, ha valaki fölkapaszkodik rá. Ám az osztálytársak egyre csak kötötték az ebet a karóhoz: micsoda pazar szórakozás lesz onnét fentről a mélybe vetni magukat! Gyáva nyúl, aki nem meri megtenni. Természetesen ők is ugrani fognak, csak előbb Kristóf mutassa meg, hogy nem beszari.
Igazából nagyon is félt, amikor nekivágott. A másik két fiú is elhallgatott, némán nézték, ahogy mászik fölfelé. A szerkezet nyikorgott, időnként meg is remegett, bár lehet, hogy csak Kristóf érezte így a kalimpáló szíve miatt. Fentről messzire el lehetett látni, egészen a falujukig; ott, a dombokon túl, idelátszott az ismerős templomtorony. Attól két sarokra van az iskola. Most épp zárva a vakáció miatt, de hamarosan ősz lesz megint, becsöngetnek, és minden megy a régi kerékvágásban ugyanúgy.
Mintha láthatatlan rugók lökték volna, Kristóf észre se vette, mikor rugaszkodott el a daru tetejéről. Azon kapta magát, hogy elképesztően hosszú ideig zuhan, a végén már nem is látott semmit, csak távoli foltokat meg a könyörtelenül közelítő mélységet. A becsapódás után is ment még egy darabig lefelé, majd arra eszmélt, hogy a jéghideg víz tűként szurkálja a bőrét. Kinyitotta a szemét, de a tóban vaksötét volt, és amikor csapkodni próbált, érezte, hogy egyre lejjebb kerül. Levegője elfogyott, teste elernyedt, tudatalattija talán át is adta magát az elkerülhetetlennek, amikor mégis a víz felhajtóereje bizonyult nagyobbnak, és Kristóf parafa dugóként vágódott a felszín fölé.
Az osztálytársak némán nézték, ahogy, mielőtt teljesen elgémberedne a lába, a partra evickél. Vacogott a hidegtől és a sokktól, és remélte, hogy a többiek nem veszik ezt észre. A dombok felől harangszó hallatszott. „Menjünk haza!” – mondta ekkor az egyik osztálytárs. Azt azért megvárták, amíg Kristóf magára kapkodja a ruháit, majd ugyanolyan szótlanul egyszerre nyúltak a homokban heverő biciklik után.
