Díszlet

Nézze meg jól a falakat, azokat a lyukakat golyók ütötték, és nem lehet tudni, hogy ’45-ben vagy ’56-ban, mert itt a világháború óta nem volt felújítás, ahogy jóvátétel sem.

A jó életbe már, dühöngött Marcel, amikor összedőlt az egyik ügyetlenül feltornyozott bőröndhalom. Most a díszletmunkások rontották el, de mindig történik valami, sokadszorra kezdik újra a Sarah három napja búcsújelenetét. Előbb a fényekkel volt gond, és az sem segít, hogy a lódenkabátban vagy ingben-gatyában didergő munkaszolgálatosokat pár perc után vissza kell engedni a melegedősátrakba.

Az is milyen, hogy egy kora őszi jelenetet mínusz tizenöt fokban veszünk fel. A kifizetések eddig késtek, a helyi bürokraták hónapokig blokkolták a munkát. A jó embernek adott megfelelő összeg viszont csodákra képes, ennyit Marcel is megtanult az országban töltött hónap alatt. Miután megnyíltak a csapok, teljes tereket kapnak a forgatáshoz. Igaz, erről már korábban is hallott: Kassovitz mesélte, hogy autós üldözéses jelenetet vettek fel itt, és bagóért használhatták egy forgalmas sztráda kilométernyi szakaszát. Aznap a fél országban megbénult a forgalom, de hát a művészetért, ugye, áldozatokat kell hozni.

Marcel udvariasan nevetett akkor a sztorin, bár nem nagyon hitte az egészet. Erre most itt ez az óriási, koszlottan is méltóságteljes Eiffel-pályaudvar, amelyet csaknem teljes egészében kibéreltek. A párizsi tarifák töredékéért.

Míg a díszletesek visszapakolták a bőröndöket, elszívott egy cigarettát, közben fázósan sétált végig a peronon: nézte a vágányok elején leszállásra kényszerített utasokat, ahogy fekete dzsekis őrök sorfala mellett megszeppenve indulnak a kijelölt ösvény felé. Olyanok, mint a statisztáink, akik napi 15 euróért fagyoskodnak itt, ugyanaz a riadt engedelmesség és passzivitás, amelyet az utcák, az omladozó házfalak is magukba szívtak már. Itt tényleg nem változik semmi, borzongott meg, és undorral taposta el a csikket.

Még megérkezésük estéjén istentelen bulit csaptak a stábbal, gyönyörű, levakarhatatlan eszkortlányokkal járták a romkocsmákat, akkor mondta idegenvezetőjük, hogy nézze meg jól a falakat, azokat a lyukakat golyók ütötték, és nem lehet tudni, hogy ’45-ben vagy ’56-ban, mert itt a világháború óta nem volt felújítás, ahogy jóvátétel sem. Talán tudatos, hogy megőrzik a sebeket, emlékeztetőnek, így jár mindenki, aki változtatni próbál, vagy lázadozni mer.

Marcel érezte a férfiban fortyogó keserűséget, amelyet az ital csak felerősített. Hát akkor gyere ki Párizsba. „Az lesz, mert itt élni nem lehet, csak forgatni. De azt nagyon, díszletutcák, díszletkerületek, érted, nálunk smink és CGI nélkül megcsinálhatsz egy holokausztos filmet, mint a Sarah-t, a Mad Maxet vagy egy zombi-világháborút is” – ironizált az egyre részegebb guide. Marcel ezt a bánatot már nem akarta befogadni. De a bánat, úgy látszik, megszerette őt, és azóta mindennap elkíséri a forgatásokra, a betonszürke utcákon, a néma járókelők között, a Dunára néző hotelszobában is.

Közben végre elrendezték a díszletet, felállt a csapat. Audrey Tautou ezúttal időben merészkedett ki fűtött lakókocsijából: csillagos kiskosztümben, micisapkában várt a füstöt okádó vonat mellett, a vagon lépcsőjéről Adrien Brody hajolt felé. Kezdjük, ordította Marcel, búcsújelenet 11, kamera forog, csapó, action!

Adrien lágyan megsimogatta Audrey arcát, és már megszólalt volna, amikor, kijátszva a biztonságiak figyelmét, valahonnan egy cekkeres öregasszony keveredett a kamerák elé. Itt kell lemenni a metró felé? – pislogott rémülten a stábra. Hogy az a kur – kezdte Marcel, de végül csak fásultan legyintett. Vigyétek már ki, és készüljetek, jelenet 12.