Tolkien remekművében, A Gyűrűk Urában, amelyet magyarul Göncz Árpádnak köszönhetően olvashatunk, Gandalf, a mágus régi „barátja”, Saruman – a nagy hatalmú varázsló – egyszer csak „meggonoszodik” (persze nem minden előzmény nélkül), és elkezdi kivágni a fákat Vasudvard varázsló tornya körül, hogy előállítsa orkhadseregét.
A hatalom maga korrumpálta, a sátáni Sauron hatalma, amelyről Saruman azt hitte, hogy megszerezheti és irányíthatja. „Macht is böse” – idézi Hamvas Burckhardtot: „a hatalom gonosz”. Most nem Tolkien agyonelemzett regényét elemezném tovább, hanem csak egyetlen mozdulatra, mégpedig a fák kivágására utalnék.
Öt éven át Budapest kellős közepén laktam, a Hajós utcában. A Városliget és a Margitsziget volt a legközelebbi menedék számomra, de gyakran kitekertem a Római-partra, s ahogy teltek az évek, egyre több időt töltöttem Szentendrén, Pomázon, a Kő-hegy lábánál és a Pilisben. Mert minden megváltozott.
Mi van a fákban, hogy a hatalom annyira gyűlöli őket? Sem elfutni, sem visszabeszélni nem tudnak. Nélkülük a levegő rosszabb lesz, a hűvös árnyék eltűnik. Mi van a fákban, hogy annyira utálják őket azok, akiknek hatalma lenne megóvni, védeni, sőt terjeszteni őket?
Budapesten talán ott kezdődött ez az egész, hogy volt az a videó, amely leleplezte nemcsak a drága autókat, hanem a lézerblokkolókat is. Aztán kivágták a Kossuth tér fáit, és mélygarázsba bújtatták autóikat. Nem hiszem, hogy azért, mert szégyellték volna őket, hanem sokkal inkább mert féltették azoktól, akiktől végül is szerezték.
Aztán Nagymező utca, Városliget, Római-part, sorolhatnánk. Mindenütt a fák az ellenségek, s azok, akik védik őket. Persze ne legyünk egyoldalúak, lehetett volna okosan, szépen, jól, úgy, hogy mindenkinek tényleg jó legyen. Fel lehetett volna úgy újítani a Városligetet, hogy nem veszíti el közpark jellegét, de ezt még csak meg se próbálták. Inkább küldték az orkhadsereget. A fák éppen olyan ellenséggé váltak, mint a tiszta levegő, az élhető Budapest.
Mi van a fákban, hogy ennyire irritálják a hatalmat? Miért kell Sarumannak egyszer csak kivágnia minden fát Vasudvardban? Lehet, hogy a fák kivágása csak egy buta játszma, s így állnak bosszút a háládatlan népen, mely nem érti, mily csodás ez az ország? Ó, én ezt nem tudom, én csak kérdezek. Én csak egy oktondi költő vagyok, úgy is mondhatnám, hobbit, aki csak éldegél a Megyében, és semmit sem tud arról, hogy a sötét erők szerte Középföldén már felébredtek, és hamarosan az entek, a fák pásztorai, miután nehéz nyelvükön nagyon hosszasan vitatkoztak, utolsó csatába indulnak.
A szerző költő, író, a Drót főszerkesztője. Lapunkba utazásokról és kertekről, művészetről és életről ír.
