– Mosolyogni kell az Üllőin a Heim Pál mellett – szól bele Andi a walkie-talkie-ba vagy mibe, sose tudtam ezeknek a vackoknak a pontos nevét. Meglátta a trafit, szól a kollégáknak.
Ma is milyen szép. Loknizott haj, tüchtig smink, kevés ékszer. Az autó is illatos. Vattacukorszerű felhő terjeng benne.
Vajon ma hova megyünk? A tegnapi fuvarok sem voltak semmik. Olyan andisak. Nem véletlenül dekkolok itt mellette. Bár ő nem tud róla. Már nem tudok vele beszélni, pedig nagyon szeretnék.
Szóval tegnap, mivel szombat volt, éjszakázott. Felhúzta az óráját este 11-re, de persze már 9-kor kipattant, hogy hazavigye lányát egy buliból, amikor az hívta. Mindennap ő viszi dolgozni is. Így van ez azóta, hogy három éve otthagyta multis vezetői állását azért, hogy részeg tiniket és szerelmi bánatos öngyilkosjelölteket fuvarozzon a pesti éjszakában.
– Én annyira szeretem ezeket a gyerekeket. Én is anya vagyok. Hiába 35 éves már a kicsim, akkor is az vagyok – mondta az első fuvarunknál. – Imádok vezetni, mindig is imádtam. Megnyugtat. Ezért ubereztem, majd kezdtem el taxizni.
– És nem zavar, ha részegek kötözködnek vagy behánynak? – értetlenkedtem.
– Nem. Élvezem a zsivajt. És sosem hagyom ott őket. Keresünk két zacskót, megkérem, hogy célozzon bele, vagy szóljon, ha álljunk meg. De én senkit sem hagyok az út szélén.
Való igaz, most már én is látom. Most, hogy a negyedik hetet töltöm vele. Néha, amikor már a 16. órát nyomja az utakon, odaszólnék neki, hogy menjen haza. De nem hallana. Vagy ha igen, akkor se tenné.
Tudom, mert azt elárulta, hogy a nagy szerelem elment, és egyedül él. Nem véletlen – gondoltam –, hogy nem rohan vissza az üres lakásba.
Szombat éjjel egy nagyon bánatos lányt vittünk haza. Elment egy buliba, ahol remélte, kibékül a volt barátjával. Ehelyett az mással enyelgett. Andi vitte haza éjfélkor. Mikor leparkoltak, Andi kikapcsolta egy időre az utasfelvevő applikációt. Még nem akarta elengedni a lányt. Hatvan év bölcsességét próbálta beleönteni cirka másfél órában. Öröm volt hallgatni, szomorú látni, hogy bármennyire is próbálkozik, nem rajta fog múlni.
Már 14. órája vagyunk kint, épp nem jelez az utasfelvevő. Látom, hogy Andi kikapcsolja. Az Árpád híd alatt haladunk el, amikor azt látom, az előttünk lévő taxis kikerül egy hobót, aki megpróbálja leinteni. Andi reflexből az indexhez nyúl és fékez.
– Hova vihetem, drága? – kérdezi a férfit.
– Üllőre mennék.
Andi arca egy pillanatra eltorzul, majd rögtön visszatér mosolya, és közli vele, hogy pattanjon be.
A hobó nem hobó, hanem egy ápolatlan nagyon idős úr. Felesége két éve halt meg, azóta nem tudja, mit kezdjen magával.
– Nézze, én nem vagyok mocskos, csak nem tudom, hogyan kell zsírfoltot eltávolítani – mentegetőzik. – A hajamat is az asszony csinálta, és ő tisztította a mandzsettámat.
Látom, hogy Andin megint úrrá lesz az együttérzés. Rengeteg kérdéssel halmozza el a férfit, aki az egy-két szavas válaszokból Üllőre érve hosszas, összetett mondatokat kovácsol.
Andi tehát hazavitte, biztonságban. Mint engem is mindig, amikor csak szükségem volt rá.
Ha aznap éjjel is őt hívom, akkor lehet, még mindig itt lennék. Ha nem a részeg haverom mellé ülök be. Hanem mellé. Hogy hazavigyen – biztonságban.
