Húsvéthétfő van, illetve volt, kedves olvasók, mert ti ezt csak – ha kedvetek van hozzá – később fogjátok olvasni. Gondoltam, hogy ilyen szép napon illenék tárcámat a húsvéti népszokásoknak szentelni, ezért veszettül olvastam hol ezt, hol azt. Nem kapkodás volt ez, hanem módszeres zümmögés. Mert hiszen 2012 augusztusában magam is láthattam a 15. nemzetközi neolatin-kongresszuson a Münsteri Egyetemen, hogy a főépület földszinti nagytermében, ahol megőrizték a régi padokat, egy hajdani diák azt véste be: cogito ergo „summ”. Vésett mellé egy méhecskét is, ebből az is megtudhatta, aki különben nem értette volna a csattanót, hogy a summot ugye zümmnek kell olvasni! A hajdani deák egyszerűen arra az antik poétikai közhelyre célzott, hogy a költőknek úgy kell összeszedegetniük leendő versükhöz a nyersanyagot, ahogyan a méhecskék szokták, szorgosan begyűjtve a virágport az egész mezőről.
Ezért tehát elővettem egy leszállított áron vásárolt és 160 skandit tartalmazó rejtvénykönyvet, és találomra felütve megfejtettem azt, amelyiknél egy nyájas, a múzsák anyjának kinéző angol színésznő három filmjének a címe volt a megfejtés. Hagyjuk azt a kettőt, amelyeknek „Híradósok”, illetve „Viharsziget” volt a címe. Vegyük csak a harmadikat, amely rögtön megindította bennem a virágporból színmézzé alakulás folyamatát. Az így hangzott: „A leleményes Hugó”.
Mit sem tudtam erről a címszereplőről – közben azért kiderült, hogy árva kisfiú, aki szeret órát javítani –, még kevesebbet a vízilóról, amelyet szintén Hugónak hívnak, és egy 1975-ben készült amerikai–magyar rajzfilmen próbálja háladatosságra nevelni a felnövekvő nemzedékeket. (Ennek is utánanéztem: a film stáblistájának pörgése alatt elhangzik egy mondat, amely megkülönbözteti egymástól az embereket és az állatokat. Ezek szerint az emberek szoktak filmeket is nézni, és egy idő után ezért kerekedtek felül az állatokon, de aztán elkanászodtak, és megfeledkeztek a háláról. Talán ezért nézek kevés filmet )
„Múzsák anyja ”: tehát maga Mnémoszüné! Ős-indoeurópai szó lappang a nevében, akárcsak a múzsákéban. Ennek a latin formája a mens, azaz elme, ezt mindenki ismeri. Csak arra nem gondolnak, hogy az alapjelentésben benne rejlik az is, hogy ez az elme – vagyis az ilyen képességet birtokló ember – egyszerre gondolkodik és hazudik. Ez a lelemény. Egyszerre ismeri meg és takarja el az igazságot. Ezért az árva kisfiú és a cserben hagyott víziló helyett inkább visszahátráltam kicsit. A középkorba. Költőket kerestem, ugyanis az előbb kifejtett etimológia őrájuk vonatkozik, akik egyszerre találnak meg vagy ki valamit, és egyszerre, ezzel egyidejűleg mondanak helyette valami mást.
Talán a leghíresebb Hugó, aki még a vízilovat is helyettesíti némely elmében, Szentviktori Hugó. Ő a középkor egyik legnagyobb esztétája. Hogyan számol el a nyugtalanító kettősséggel, vagyis a szépség viszonyával a valósághoz, amely nem látható, és a szépséghez, amely észlelhető. Marosi Ernő így fordítja: „Mégis a látható szépség valamennyire hasonlít a láthatatlanhoz, annak a törekvésnek megfelelően, amelyet a láthatatlan mesterember mindkettőben létrehozott, és mely szerint mintegy különböző arányú kis tükrökként ugyanazt a képet keltik. E szerint tehát az emberi értelem helyesen emelkedik a látható szépség által serkentve a láthatatlan szépséghez.”
Azután ott a másik híres Hugó, az orléans-i, akit melléknevén Prímásnak hívtak. Ő minden vándordiák vagy csavargó klerikus leghíresebbje. A bort és a vizet például egymásra ereszti vitatkozni, mivel a két alkotórész nem hajlandó elegyet képezni egy fröccs kedvéért. Weöres Sándor fordításában a bor így leckézteti a vizet:
Mikor a has puffad, feszül,
előbb-utóbb alul-felül
sok féle szelet bocsájt
s míg így végre megkönnyebbül
a lég mind kelletlenebbül
tűri ezt az adományt.
Persze a leszólt víz sem hagyja magát:
A te életed nyomorban
hitványságban hempereg.
Mind, kik belőled vedelnek
egészségük ellen kelnek
és sok bűnön csüggenek.
A Madách téren sokáig kellett várnom új buszra, mert a befutott 9-esről mindenkit lezavartak. Egy húsvéthétfőt ünneplő társaság végighányta az egész járművet. Ők eltántorogtak, a maradék utas mélabúsan meredt maga elé, és annak sem örvendett, hogy ha megfordult volna, nagy molinókon magát IV. Károlyt, Ferenc Józsefet, sőt Mehmed szultánt is láthatta volna. Ez csak megerősített abban, hogy a húsvéti népszokások maradandók. Mindennek természetesen allegorikus jelentése is van. Az előbb idézett Szentviktori Hugó például így értelmezi a szemétdombon kuporgó és rothadó sebeit vakargató Jóbot: „Jób valamely igazat vagy bűnbánó lelket jelenthet, aki emlékezetében szemétdombot rak valamennyi bűnből, melyet elkövetett, és nem megadott időben, hanem állandóan efölött ülvén és elmélkedvén nem szűnik meg sírni.”
Tegyük fel, hogy a buszról ledobott ünneplő sereglet tényleg bűnbánatot gyakorol. Van hová fordulniuk. Az utat ezúttal is egy Hugó mutatja nekik. Strassburgi Hugó a XIII. századból. Idézzünk az ő híres Szűz Mária-dicséretéből, Sík Sándor fordításában:
Fülnek édes dallama
Szívnek boldog balzsama,
Szájban bölcsesség szava.
Szűzi szépség, ifjúság
Vértanúk közt rózsaág,
Szegényeknek drágaság.
Bánatomban örömem,
Háborúban győzelem
Halálomban kegyelem.
Számkivetésünk után
Szépségében trónusán
Fiad mutasd meg, Szűzanyám.
