Amelyet, jegyezzünk meg, lassan bárhová ki lehetne akasztani. Alvó hajléktalanon lépek át a Köki gumipadlós folyosóján. Diszkrét húgyszag terjeng, baltaarcú, sörösdobozt markoló munkások nézik, ahogy rendőrök igazoltatnak egy virágárus nénit. Vállalkozói engedélye van?, hallom még útközben. A MÁV jegypénztára felé tartok, ahol teljes a káosz: a sorszámkiadó automata bedöglött, felsővezeték-szakadás miatt pedig több járat is másfél-két órát késik.
A feszültség tapintható, a két pénztáros egyikénél el is pattan a húr, színpadias mozdulattal rántja be a fülkefüggönyt vagy tíz ember orra előtt, dühödt anyázás a válasz. Még időben kapcsolok és vágódok be a másik sorba egy ijedten mosolygó japán turista mellé. Megtudom, hogy Debrecenbe szeretne eljutni, és nem érti, mi történik. Hogyan is érthetné, hogy ezek nem az összeomlás pillanatai: mi így élünk, és nem hagyjuk, hogy bármilyen jöttment háttérhatalom változtatni próbáljon rajtunk.
„Vécés vagyok én, vagy mi?” – ripakodik rá a megtermett kasszásnő egy előrefurakodó részegre, aki a mosdóajtó kódját akarja megtudni. Aztán a turista felé int: ő meg mit szeretne? Tolmácsolok, a japán megkapja jegyét, és gurulós bőröndjét vontatva már iszkol is, mint aki véletlenül háborús övezetbe tévedt.
Követem a peronokhoz a lépésre billenő, töredezett betonlépcsőkön. Csikkek, köpésnyomok mindenütt, két galamb kiflivégért harcol, elmosódott mészfolt őrzi egy korábbi gázolás helyét. És itt, ahol az utas végül homokos-vizes síkra ér, ahol negyven éve nem történt felújítás, váratlanul frissen és kéken ragyog fel a plakátok sora. Állítsuk meg Brüsszelt! Állítsuk meg Brüsszelt! – ismétlődik, ivódik a tudatba a kormányzati felszólítás mint élő bizonyíték, hogy van azért legalább egy dolog, ami megbízhatóan, olajozottan működik ebben az országban.
