Miután két hetet otthon töltöttem bokasérülés miatt, egészen elszoktam attól a világtól, amely munkahelyemen, a hajléktalanszállón fogadott. Nem is a szagok, inkább a nyers reménytelenség.
Az otthon töltött két hét a hosszú, magányos fél napokkal. A család többi tagja iskolában, óvodában, munkahelyen. Odakint a tavasz a maga misztériumaival, a rügyek, a bimbók, a felhasított farönkből előbújó cincérek, a megáradt patak csillogása az égerfák között. Mindehhez Kosztolányi esszéit és Rilke leveleit olvasni. Közben a lábfejemen ide-oda vándorolnak a különböző árnyalatú véraláfutások. Szóval mindez így egyben, ebben a tavaszi, hegyi időszámításban élve, és akkor most itt áll előttem Laci szégyenkezve, lehajtott fejjel, szótlanul, mint egy kisfiú, miután nem válaszol a kérdésemre, hogy miért kellett elszívnia azt a herbálos cigit, ha ennyire nem bírja.
Laci gyilkosságért ült börtönben sokáig, nemrég szabadult, egyik szemére vak. Folyamatosan beszél, lóg az ember nyakán, úgy csüng rajtam tényleg, mint egy óvodás gyerek, aki azt szeretné, ha csak rá figyelnének. Laci vamzer, azaz olyan ember, aki ha a házirendbe ütköző bármiféle vétséggel találkozik, azonnal jelenti a szociális munkásoknak. Most is szólt, hogy az egyik narkós gyerek herbálos cigit szív az ebédlőben, de szerinte én nem hittem neki, ezért elvette tőle a cigit, és elszívta ő, hogy lássam, nem a levegőbe beszélt. Ennek az lett az eredménye, hogy először összehányta az udvart, aztán túlvilági hangon üvöltözve fetrengett a földön jó negyedórán keresztül, végül elájult.
Életemben nem láttam ilyet, pedig nyolc éve dolgozom már itt. Mint amikor a horrorfilmekben valaki zombivá változik. Attól féltem, hogy hirtelen felugorva nekem támad, és torkon harap. A rohama gyorsan elmúlt, a kiérkező mentősök unottan hallgatták végig a történetet, egyikük azt mondta, mostanában szinte naponta hívják őket hasonló esetekhez. Most itt áll előttem, egyetlen megmaradt bociszemével néz rám, és könyörög, hogy ne tiltsam ki a szállóról, mert akkor mi lesz vele. Holnap eldöntjük a többiekkel, mi legyen, mondom neki, közben persze tudom, hogy legalább egy hónapra ki lesz tiltva. Csak egyszerűen túl fáradt vagyok ahhoz, hogy megmondjam neki. Hirtelen eszembe jutnak az odvas keltikék odahaza, a Csömöle-völgy tölgyerdejében, ahogy lilásfehér szőnyegükkel szinte egyik napról a másikra beborították az illatos, esőktől felázott erdei földet. Laci sokáig álldogált még összehányt, koszos pólójában az udvaron, és gépiesen vakarta üres szemüregét.
A szerző költő, író. Kéthetente ezen a helyen erdőről, természetről ír.
