Kurulpride

Ezek a felvonulások olyanok kissé, mint a falunapok. El kell menni, beszélni kell róluk, de sajnos soha semmit sem oldanak meg.

Nincs sok különbség a Budapest Pride és a kurultáj között. És nem csak azért, mert mindkettő nyáron van, és mert mindkettő identitást, ön- és közösségérzetet, öndefiníciót, kitárulkozást – sőt bizonyos értelemben politikai értékvállalást is – jelent a résztvevők számára. Abban is hasonlítanak egymásra, hogy mindkettő csak globális társadalomban lehetséges, hiszen normális közösségben egyik sem lenne téma.

Miért?

Azért, mert a normális közösségben a nemi identitás egyrészt magánügy – illetve csak a társuló felekre tartozik –, másrészt az, hogy ki kicsoda, elsősorban a tettekből következik, s csak utána abból, hogy valaki honnan jött, mibe öltözik. A viselet, a szokás, a nyelv, a nemi identitás fontos ugyan, de mellékes ahhoz képest, hogy valaki mit cselekszik, vagy éppen mit nem cselekszik.

Az alapján lehet valakit valójában megítélni, hogy hogyan telik el egy napja. Mit tesz, és mit nem tesz. Hogyan végzi a munkáját? Hogyan pihen? Milyen a családjával? Hogyan bánik a barátaival, és milyen az ellenségeivel? Ha kell, akkor segít-e? Képes-e a szeretetre? Ezek azt árulják el, hogy az illető normális vagy sem. Sokkal többet mondanak valakiről, mint hogy meleg vagy hagyományőrző.

Sőt, körülbelül ugyanannyit mond nekem az valakiről, hogy kijelenti, ő meleg, mint az, ha valaki beöltözik ősmagyarba. Szinte semmit. Számukra fontos, kétségtelenül meghatározza őket, ezt tiszteletben tartom, de számomra még ugyanúgy lehet valaki jó vagy rossz ember, őrült vagy normális, ha szivárványos zászlóval nyomul Budapesten, vagy éppen hun–szkíta viseletben flangál a bugaci pusztán.

Mert nem az érdekel, hogy valaki hagyományőrző, vagy hogy milyen szexuális orientációja van, hanem az, hogy milyen ember, és ezt a legjobban abból tudom meg, hogy az az ember mit tesz, és mit nem tesz, hogyan beszél, miképpen nyilatkozik meg. Szeretet vagy gyűlölet van a hangjában? Hamar kiderül, mert a helyes tett igaz szellemből fakad, s az igaz szellem a halhatatlan lélekből nyeri erejét. Pontosabban mindenki hallja a lelkiismerete hangját, csak kevesen hallgatnak rá.

Az emberi minőség, a normalitás teljesen független attól, hogy az ember ilyen vagy olyan identitást deklarál magának. Ezek a felvonulások olyanok kissé, mint a falunapok. El kell menni, beszélni kell róluk, minden évben megtartjuk őket, igazából még jó nagy bulik is, de valójában ezek a közösség és az egyén viszonyáról szólnak, gyakran egy-egy közös probléma unásig rágásáról, de sajnos soha semmit sem oldanak meg. Nincs elfogadás, nincs megértés, alig-alig közelednek egymáshoz a valósághorizontok. Harag van. Gyűlölet van. Téveszmék vannak. Nincs normalitás. Ebben nincs derű.

A megoldás a közösség szintjén csak akkor lehetne, ha az egyén szintjén is megvalósulna az átfordulás, a metanoia. Meg kellene érteni, hogy mindenkinek – hagyományőrzőknek, melegeknek, krisnásoknak, Szent Jobb-körmeneteseknek – joga van felvonulni, de nem (csak) ettől lesz ez az ország jobb. Hanem attól, hogy a hétköznapokban az egyén hogyan viselkedik, hogyan beszél, miképpen cselekszik, és a többiekkel jól vagy rosszul bánik. Attól, hogy a többség elfogadja-e az egyéniséget. Mert az egyén mindig más, mint a többség, mégis az egyéniségekből áll össze a közösség.

A szerző költő, író, a Drót főszerkesztője. Lapunkba utazásokról és kertekről, művészetről és életről ír.