Káprázott a szemem, futottam, rohantam, szálltam. Szinte ajtóstul rontottam be. És igen, igen, az izgalomtól alig bírom leírni, de ott állt Zsülien teljes férfiúi mivoltában. Lehetett vagy százhatvan centi, nem tudom, első ránézésre ennyinek néztem, kopasz feje búbja a nagy munka hevében fényesen csillogott. Az egyik kezében smaragdszín zöldségszeletelő táncolt, amely a tulajdon szemünk előtt aprította, forgácsolta a sárgarépát, uborkát, káposztát, úgy, ahogy a nagykönyvben és a szakácskönyvünkben meg van írva.
Zsülien, Zsülien, suttogtam a szenvedélytől elvakultan, és beálltam a sorba. Merthogy sorba kellett állnunk, a készlet erejéig lehetett csak megvásárolni az aprítót. Pechünkre mi voltunk az utolsó láncszem. A papírdobozban nyolc darabot számoltam, én a nyolcadik voltam a sorban, nyert ügyem lett. Illetve csak lett volna. Egyik munkatársam libbent be az ajtón, előrefurakodott, legelőre. Itt a felváltott pénz, ez pontosan annyi, mondta, és boldogan szorította magához a kis dobozt. Hát persze hogy boldog volt. Pofátlanul boldog, mert magának tudhatta azt, amire én hosszú hónapok óta vágytam. Úgy éreztem magam, mint a szomjúhozó, akit végre elvisznek a híves patakhoz, de megtagadják tőle a vizet. Szívemben düh, kétségbeesés, féltékenység, irigység vert tanyát, és komolyan mondom, sok mindenre képes lettem volna, csak hogy enyém legyen végre Zsülien. De tekintettel a helyzet menthetetlen voltára, lógó orral elindultam kifelé. Mentemben ott hullámozott előttem a sok-sok mandarinsárga répaforgács, amely már sohasem lehet az enyém. Nem láttam, nem hallottam a kétségbeeséstől.
Nem hallod, elviszed a tesztert, vagy nem? Kell vagy nem?
Kellett. Persze hogy kellett. Kopottan, forgácsosan, használtan, de enyém lett végül Zsülien. És most már enyém marad mindörökre.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!