Irántuk való szeretetünk nem gyöngült akkor sem, amikor a pelyhes csöppségekből fehér tollú, kemény csőrű, pecsenyének való szárnyasok lettek.
Bármilyen szomorú is, elérkezett az idő, amikor a kacsákat le kellett vágni. Elvégre azért neveltük őket, az élet bizony könyörtelen, be kellett, hogy teljesedjék az örök kacsasors.
Az első kacsa levágása nagy bonyodalmat okozott családunkban, senki sem vállalta a kegyetlen feladatot. Feleségem és én is irtóztunk a vértől. Végül Kovács néni, a jóravaló, kedves szomszédasszonyunk, tapasztalt baromfiölő könyörült meg rajtunk.
Mi, felnőttek is szomorúan vettük tudomásul az egyébiránt hétköznapinak mondható eseményt, de a gyerekek belebetegedtek. Vádlóan néztek ránk szibériai messzeségből kéklő szemmel, sírásra görbülő szájjal.
Időről időre fazékba került egy kacsa. Egyre nagyobb lett a csönd a baromfiudvarban, végül csak a kis sánta, amely már nem is kicsi, hanem vágni való pecsenyekacsa volt, szomorkodott a medence mellett, emlékeztetvén a régi szép időkre.
Másnapra ígérkezett Kovács néni, a sánta órái meg voltak számlálva. Amely mintha megérezte volna ezt, gyászos hápogásba kezdett.
Az éjszaka közepén egyszer csak mocorgást, sutyorgást hallok. A konyhaablakon belöttyent holdfényben látom ám, hogy a két gyerek pizsamában, egymás kezét fogva, a félelemtől reszketve kisurranni készül az ajtón.
Nem volt kétségem afelől, hogy mit akarnak.
