Az író mindenhez ért, ismeri az egész világot, és mindenről tud írni

Tizenöt éve hunyt el nagy írónk. Gépiratból közöljük korábban publikálatlan írását.

A sors iróniája folytán később magam is színházigazgató lettem, nekem kellett épületet szerezni az újvidéki magyar színháznak, ez sikerült is hosszas előszobázások és megalázkodások után, akkor éreztem igazán, hogy milyen ingatagok a kisebbségi művelődési intézmények, közben börtöntörténeteket is hallgattam, amelyek szintén a kiszolgáltatottságról szóltak, mindezek alapján írtam meg a Börtönről álmodom mostanában című regényemet. Nemrégen Szabadkán voltam író-olvasó találkozón, az olvasók közül valaki e regény kapcsán látnoki tehetségemet dicsérte. Akkor jólesett a dicséret, később azonban nagyon elszomorodtam miatta.

Maradjunk még Szabadkán a régebbi időkben. Befejeztem az ipariskolát, szakképzett géplakatos lettem, a szakmához nem volt semmi érzékem, viszont rengeteg könyvről tudtam mesélni. Akkor nyílt meg az újvidéki bölcsészkaron a magyar tanszék. Oda akartam beiratkozni, de különbözeti vizsgát kellett tennem. Egy nyelvtantanárnő vizsgáztatott, az irodalom nemigen érdekelte, hagyta, hogy beszéljek, amiről akarok. Természetesen Jókai Mórról beszéltem, hosszan és okosan. A tanárnő alig figyelt rám, végül, azt hiszem, azért vett fel az egyetemre, mert véletlenül tudtam, hogy mi az igei-névszói állítmány.

Az egyetemen rájöttem, hogy az írók is korlátolt emberek. Ezt megéreztem akkor is, amikor első könyvemet írtam, a Kétéltűek a barlangban címűt. Szabadkai élményeimet foglaltam össze, és közben éreztem, hogy milyen szűkös a tudásom. De ilyenkor Jókai Mórra gondoltam, aki meggyőzött arról, hogy az író ismeri az egész világot, mindenhez ért, és mindenről tud írni. 

Egyetemi éveimről igen szívesen beszélek. Jól éreztem magam akkoriban, jó társaságban voltam az újvidéki bölcsészeti kar magyar tanszékén, itt növekedett a nemzedék, amelyet később néhányan komolyan vagy gúnyosan nagy kezdőbetűvel írtak, amelynek tagjai folyóiratot alapítottak, az Új Symposiont, ahová hetvenkedő írásokat írtak, minek következtében sokan szidták őket, néha bíróságra jártak, és időnként kitiltották őket Magyarországról, de a vajdasági magyar irodalom arculatát döntően megváltoztatták. Persze egyetemi indulásunkkor még nem alapítottunk folyóiratot, és nem voltunk kitiltva egyetlen országból sem, akkor még csak az irodalmat tanulmányoztuk. Szorongva fogtam hozzá a tanulmányokhoz, hiszen az évfolyamon én voltam az egyetlen géplakatos, a többiek mind gimnáziumot végeztek, alaposabb felkészültséggel jöttek, mint én, szorongásom azonban csak az első vizsgaidényig tartott, akkor rájöttem, hogy sok egykori gimnazistát le tudok körözni, talán azért, mert még géplakatos koromban kiolvastam a fél szabadkai népkönyvtárt. Ettől kezdve magabiztos és majdnem tökéletesen boldog lettem. Végre azt csináltam, amit szerettem. Olvasnom kellett, és én most már hivatásból rengeteget olvastam, általában jó könyveket, igaz, hogy ágyban fekve és nyakig betakarózva, mert egy hideg pincelakásban laktam albérletben, de még így is jól éreztem magam. Két vagy három kellemetlenség zavarta csak meg egyetemi éveimet.

Egyszer keményen megbíráltak, mert nem akartam önkéntes munkaakcióra menni, egyszer majdnem kirúgtak a pártból, mert a pártértekezleteken csöndesen unatkoztam, és néha szólaltam meg, aztán mégsem rúgtak ki a pártból, hanem megválasztottak az Ifjúsági Tribün vezetőjének, ami számomra igen kellemetlen dolog volt, mert mindenféle rendezvényeket kellett szerveznem az újvidéki magyar fiataloknak, de a magyar fiatalok nem jöttek el olyan sokan a rendezvényekre, mint ahogy én elvártam. Emiatt órák hosszán át tépelődtem egy íróasztal mellett egy kopott irodában, az íróasztalon telefonkönyv és telefon is volt, időnként fellapoztam a telefonkönyvet, kiválasztottam a magyar vezetéknevű, de idegen utónevű előfizetőket, és felhívtam őket, leellenőriztem, hogy tudnak-e magyarul. Nem tudtak. Ettől még rosszkedvűbb lettem, egész életre felhagytam a telefonbetyárkodással. Módfelett örültem, amikor lejárt a tribünvezetői mandátumom, boldogan visszabújtam a pincelakásban a takarók alá és a könyvek közé, közben már titokban elhatároztam, hogy magam is megpróbálkozom az írással, kedvenc írót is kellett választanom magamnak.

Thomas Mannt választottam, pedig őszintén szólva nem kedveltem túlságosan. Enyhén untam a könyveit, de lenyűgözött megfontoltsága és alapossága. És megijesztett, pontosabban óvatosságra intett. Figyelmeztetett arra, hogy az írói szakma komoly szakma, és nagyon fel kell készülni rá. Visszafojtottam hát írói ambícióimat, és összeolvastam mindent: a Bibliát, a görög és római mitológiát és sok minden mást. Ezek után sem futottam mindjárt neki a szépirodalomnak. Kritikákat, tanulmányokat kezdtem írni, ostobán azt hittem, hogy ehhez a műfajhoz kevesebb előkészület is elegendő. Nehezen ment az írás, pedig akkor már nem pincében, hanem padláson laktam, ahol meleg volt, ingujjban ültem egy konyhaasztalnál, igaz, hogy a padlásszoba távoli sarkában egerek futkároztak, a szomszédban meg egy jó kedélyű asztalosmester esténként hegedűn játszott, de nem ezért írtam nehezen. Elemeznem kellett, és megindokolt ítéletet mondanom, ami majdnem olyan keserves munka volt, mint a vasreszelés, amelyhez szintén nem volt tehetségem, óvatosan hozzáfogtam szépprózát írni. Természetesen nem utánoztam Thomas Mannt, és természetesen bibliai, mitológiai történeteket írtam. Nem arattak osztatlan sikert, de a szerkesztők rendre közölték írásaimat, és újabbakat kértek tőlem. Mégis felhagytam a mitológiával. Közelebbi témákkal kezdtem foglalkozni, még a hegedülő asztalosról is írtam novellát, az Olyan, mintha nyár volna című kötetemben jelent meg. Egyre inkább eltávolodtam Thomas Manntól. Intelméről azonban nem feledkeztem meg. Bizonyára ez is közrejátszott, hogy évtizedeken át megengedhettem magamnak azt, hogy csak oda küldjek írásokat, ahonnan kérnek tőlem, és nem kellett házalnom kézirataimmal. És eddig még minden beküldött írásomat kinyomtatták. Ezért még ma is szeretettel nézegetem Thomas Mann könyveit a könyvespolcon, és már régóta tervezgetem, hogy letörlöm a port róluk.

Szerb Antalról is szeretnék beszélni. Azon ritka írók közé tartozik, akiknek a könyveit többször is végigolvastam, bár némelyik oldalt már fejből tudtam. Először talán húszéves koromban az irodalomtörténeteit olvastam el, ez döbbentett rá, hogy milyen sok jó könyvet írtak magyar földön és a világon, és hogy én ebből még csak milyen keveset olvastam el. Akkortájt egyetemi hallgatóként már bedolgoztam egy szerkesztőségbe, frissen készült kéziratokat lektoráltam, velem együtt lektorált két idősebb ember is, az egyik valamikor tanár volt, a másik meg autodidakta költő, gyorsan összebarátkoztunk, elvezettek mindenféle klubokba, ahol igen sok italt fogyasztottunk, miközben a költő megpróbált lebeszélni az olvasásról, mondván, hogy a sok olvasás megfoszt írói egyéniségemtől, a tanár viszont azt bizonygatta, hogy állandóan olvasnom kell, mert ezzel tágítom látókörömet, és kicsit azt is sejtette velem, hogy néhány sovány könyvkritika megírása után még nem lesz író az ember. A tanárnak hittem, mert Szerb Antaltól tudtam, hogy még sok könyvet el kell olvasnom, és azt is tudtam, hogy jókedvvel kellene írnom róluk. Aztán elmaradoztam két öreg barátomtól, a klubokban rákaptam a kártyázásra, ami nem csoda, mert szenvedélyes kártyás családból származom, és még ma is szent meggyőződésem, hogy két dologhoz van érzékem, a kártyához és az irodalomhoz.

A kártyázást régen abbahagytam, de a most emlegetett ifjúkoromban igen ügyesen bántam a lapokkal, higgadt fejjel és rezzenéstelen arccal játszottam, leginkább nyertem is, a körülményekhez képest elég sok pénzt nyertem éjszakánként, és nem éltem rosszul. E kissé léha életvitelben észrevettem, hogy Szerb Antal regényeket és elbeszéléseket is írt. Éppen akkor jobb idők jöttek, Magyarországról már rendszeresen kaptunk könyveket, és én a kártyapénzből megvásárolhattam Szerb Antal szépirodalmi műveit. Élvezettel olvastam őket, majdnem olyan élvezettel, mint gyermekkoromban a ponyvaregényeket, és azt a tanulságot szűrtem le belőlük, hogy a tehetséges íróember nagyon komoly dolgokról is írhat olvasmányosan, könnyedén és szellemesen.

Évekkel később, amikor egy családi tragédia után nagyon egyedül maradtam, ismét elővettem Szerb Antal műveit, mert hangvételükkel ezek nyugtattak és vigasztaltak meg valamelyest, és furcsamód munkára is ösztönöztek, meg arra, hogy fáradságos utazások árán is találkozzam nekem kedves emberekkel. Emlékszem, egy hideg télen elindultam vonaton a tenger felé, mert találkozni akartam valakivel, fárasztó utazás volt, de szép, vadregényes tájakat láttam, akkor még béke honolt a hegyek között, mostanság ott gyilkolják egymást az emberek, de azokban a régi időkben még nem gyilkolták egymást, és én a vonatban a Testvérem, Joáb című regényem valamelyik fejezetét írtam, biztos voltam benne, hogy Szerb Antal is minden időkben, minden körülmények között is olvasmányosan és szellemesen tudott írni. A Testvérem, Joábot jeligés pályázatra írtam, és első díjat nyertem vele. A díjjal járó pénzből egy használt gépkocsit vettem magamnak, és elutaztam Csehszlovákiába, az ottani magyar fiatalok találkozójára. A szlovákiai fiatalok akkor éppen jókedvűek voltak, azt hitték, hogy hamarosan majdnem egyenrangúak lesznek az ország államalkotó nemzeteivel. Nem lettek egyenrangúak, és az én könyvemet sem küldték át még Magyarországra sem, mert néhány mondatban elmarasztalóan szóltam az oroszokról. Az irodalmi díj pénzösszegéből vásárolt gépkocsimmal a következő két-három évben is elmentem Csehszlovákiába, de akkor már csak az álmodozó időkben szerzett barátaimat és néhány kedves lányt látogattam meg. Barátaim azóta kedvetlenül szétszéledtek a világban, a lányok férjhez mentek, én pedig egyre kevesebbet utazom. Ismét Szerb Antalt lapozgatom, jó könyveket írt, érdemes újból és újból elolvasni őket, még ha tudjuk is, hogy szerzőjük szellemessége és könnyedsége ellenére is tragikusan fejezte be életét, és még ha már eddig is fejből tudjuk felmondani könyveinek néhány oldalát. És talán most már utazni is érdemes lenne ismét.