A csíkfestők

Átfutott rajtam, hogy netán az én lelkemen szárad majd egy ember élete

– Természetesen nem ezért mesélem. Tudom, magát nem érdekli a sirámom, hogy félek átmenni az úttesten a száguldozó autók közepette Legyen egy kis türelemmel! Na szóval nézem az éjszakában ezeket a munkásokat, lehetett olyan fél kettő, kettő, és látom ám, hogy a zebrától kicsit följebb nyilat is festenek, ahol korábban is lehetett nyíl, csak már egyáltalán nem látszott. Csakhogy a nyilat, amely azt jelzi, merre szabad kanyarodni, olyan irányba festették, amilyen irányba tilos abból az utcából kanyarodni. Néz nagyokat, hogy ilyesmit is tudok, mi? Csak onnan, hogy a tanítványaim egy része autóval jár, és ha visznek, mindig mondják, hogy arra nem mehetnek, hiába javaslom, hogy arra rövidebb Mondjuk maga is megtanulhatna már vezetni, elég öreg hozzá, és akkor maga is vihetne ide-oda De nem ezt akartam mondani. Szóval festik a nyilat egy ilyen kerettel, amelynek csak a közepébe fújnak, és már kész is, de abba az irányba, amerre nem szabad kanyarodnia autónak, csak a busznak. És aztán kiegészítik a másik irányba is a nyilat egy másik kerettel, úgyhogy már azt mutatta a jel, hogy mindkét irányba szabad kanyarodni. Nekem nagyon tetszett, hogy milyen precízen dolgoznak ezek az emberek, bár így dolgozna mindenki ebben az országban, de megijedtem, hogy mást mutat a tábla és mást a felfestett nyíl. És tűnődtem, hogy vajon ők tévednek vagy én, és eszembe jutott, amit a mesterem, reb Eizik mondott az újhelyi jesivában, hogy ha nem értesz egy problémát, ne menj tovább, hanem keresd a megoldást azon az oldalon, amelyiken épp olvasol. Úgyhogy én is studíroztam tovább. És arra jutottam, hogy mi van, ha tévednek, rosszul mondták meg nekik, mit kell felfesteniük, és másnap reggel jön egy autó, és rossz irányba kanyarodik, és beleszalad egy másikba, és én, aki láttam, hogy rossz irányba festették fel a nyilat, nem szóltam. Képzelheti, mit éltem át, amikor átfutott rajtam, hogy netán az én lelkemen szárad majd egy ember élete Úgyhogy fogtam magam, és nem voltam rest, lementem szólni nekik.

– A csíkfestőknek? Hajnali fél kettőkor?

– Nem érti, Miklós? Emberéletről volt szó. Egyébként akkor már negyed három volt. Lementem, illendően köszöntem nekik, és mondtam, hogy odafentről, az erkélyről néztem őket, és kedvem telt a munkájukban, olyan szépen festettek, de hogy nem lesz-e abból baj, hogy mást mutat a tábla és mást a felfestett nyíl. És akkor megnyugtattak, és mondták, hogy a tiltó tábla csak az autósoknak szól, a buszok kanyarodhatnak, ennek szól az egyik nyíl, a másiknak a másik. És én akkor megnyugodtam, mert az egész olyan világos volt logikailag, mint egy talmudi példázat, csak én, a szenilis fejemmel, nem jöttem rá. És akkor még gratuláltam nekik a munkájukhoz, amit megköszöntek, és megkérdeztem: milyen érzés, hogy éjszaka kell dolgozniuk, mit szól hozzá a családjuk? Hümmögtek, hogy meg lehet szokni, és hogy a családjuk is megszokta, de azért amikor jó munkát kívántam búcsúzóul, az egyik megjegyezte, hogy inkább eredményes munkát kívánjak, mert ez a munka annyira jónak mégsem mondható.