Egyre többet gondolok az őszre. Nem is rágondolás ez, inkább ráhangolódás. Még mielőtt beköszöntene a valódi ősz, képeket, benyomásokat küld, leginkább az álomképekhez hasonlókat. A fények és az illatok változásával jelzi, hogy közeledik.
A kora reggelekben van jelen leginkább. A patak hűvössége hozza az erdők és a hegyek vadabb tájairól. Ha felsétálok a közeli fennsíkra, és elnézek a dombok fölött a magasabb hegyvonulatok felé, megpillanthatom. Holott nem láthatom, de a távoli erdők képét mégis megfesti finom anyagával, egyszerre tompítja és élesíti a képeket. Az ősz a lélekben kezdődik el, az embernek abban a „szervében”, amely tulajdonképpen már nincs is. Ki hallott itt lélekről az utóbbi évtizedekben? És egyáltalán, mi az, amit valamikor régen léleknek neveztek? Heinrich von Kleist írja egy levelében: „Nekem a legkisebb támadás is, amelynek, a dolgok természete folytán, ki van téve e világon minden emberi érzés, kétszeresen, háromszorosan is fáj.” A legkönnyebb persze ilyenkor arra gondolni, hogy nem más mindez, mint szenvelgő, önsajnálattól áthatott beszéd, igazi romantikus nyavalygás. Az érzékenység kiszolgáltatottságot, a kiszolgáltatottság pedig sebezhetőséget jelent. A sebezhetőség, az érzékenység ebben a világban nem egy életbiztosítás.
Kleist korában sem volt az, de a 19. század eleje pásztoridill volt ahhoz képest, amit itt és most kénytelen elviselni az ember, ebben az úgynevezett modern világban. Aki nem tesz úgy, mintha nem látná, amit lát, aki képes szembenézni mindazzal, ami ebben a világban folyamatosan történik, óhatatlanul sebezhetővé és kiszolgáltatottá teszi magát. Lúzerré, ahogy manapság mondják, olyan emberré, aki valójában alkalmatlan rá, hogy megfeleljen a „kor kihívásainak”. Ha körülnézünk például Budapest utcáin, a villamosokon, észre kell vennünk a magukban motyogó, furcsa tekintetű és viselkedésű honfitársaink titkos társaságát. Szemmel láthatóan egyre többen vannak. Buggyantak, őrültek, bekattantak, mondhatnánk, olyan emberek, akik a többség által valóságosnak tartott világból a maguk alkotta rejtélyes univerzumokba léptek át. Visszahúzódtak egy olyan világba, amelyet szintén nem tudnak elviselni, de legalább az övék.
Talán különös, hogy mindez az őszről jut eszembe, az ősz közeledtéről. Az ősz számomra mindig is a legérzékenyebb évszak volt. Nyilván alkati kérdés, kit milyen évszak érint a legmélyebben. Amit manapság kénytelenek vagyunk elviselni, azt sokan egész egyszerűen nem bírják el. Nem is embernek való, ha jobban belegondolunk. Az érzékenyebbje tényleg beleőrül. Fogódzók híján nincs is más választása. Von Kleist agyonlőtte magát, mert – mint írja – „lelkemet annyi seb borítja, hogy szinte elég, ha kidugom az orrom az ablakon, még a reá sütő fény is fájdalmat okoz”. Vigyázzunk a lúzerekre, ők őrzik a világ emberi arculatát.
A szerző költő, író. Ezen a helyen erdőről, természetről ír.
