Áll egy elhagyatott kőház a szomszéd hegyoldalban. Múlt télen rádőlt egy kiszáradt tölgyfa, és beszakította a tetőt. Kerítés nincs, a kertet rég visszavette az erdő. Ha lombtalanok a fák, impozáns kilátás nyílik a ház mellől a mi hegyünk laposan elnyúló gerincére. Nemrég, hosszabb kihagyás után, arra jártam. Sétáltunk a kutyával, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ott állok a háznál. A kilátás most kevésbé impozáns a belombosodott erdő miatt. A hajdanvolt tornác előtt teljes pompájában virágzott egy orgonabokor. Közelebb mentem, hogy szakítsak néhány szál orgonát, de hirtelen megtorpantam, mert észrevettem, hogy egy egész vaddisznókonda mocorog a ház alatti meredek hegyoldal bozótjában. A kutyát minél előbb meg kell kötni ilyenkor, mert ha meglátja őket, akkor baj van: elkezd hajtani, és amilyen megátalkodott, makacs jószág, addig űzi őket, amíg bírja szusszal.
A puli-mudi keverékek jó vaddisznós kutyák, de hát most mégsem vaddisznót lőni jöttem, hanem sétálni egyet az áprilisi alkonyatban. A legközelebb álló oriási vadkant megdobom egy kaviccsal, hogy mielőbbi távozásra bírjam a társaságot. Hatalmas röfögések és szuszogások közepette tűnnek el a bozótban. Végre leülhetek a mohás terméskő lépcső legalsó, félig kifordult fokára. A kutyát elengedem, hadd szimatolja végig a most már üres vadcsapásokat. Az orgonabokor illatát már messziről érezni. Eregetem a pipafüstöt, igyekszem nem gondolni a fogorvosnál tett délutáni látogatásomra. Egy foggyökér feltárása emlékezetes élmény ugyan, most mégis szívesebben időzöm itt, ezen az elhagyatott helyen a kora esti madárdalban. Ahogy a házat és az orgonabokrot figyelem, eszembe jut egy szó: idill. Ebben a látványban van valami fokozhatatlan otthonosság. Pedig nem kéne, hogy legyen. Egy pusztulásnak átadott, omladozó ház beszakadt tetővel, körülötte a vaddisznós sűrűség, ez mégsem lehet idilli.
Ebben a képben mégis van valami, amit semmi sem indokol. Valami többlet, amire nincs magyarázat. Az ilyen felismerések mindig váratlanul csapnak le rám. Egyszer csak megtörténik, benne vagyok, és tudom, hogy ami most történik, az olyan ajándék, amelyre nem szolgáltam rá. Az idillről úgy tartják, hogy aranykori emlék: megidézi az emberiség gyermekkorát, a romlatlan lelkek és tekintetek idejét, amikor még ismeretlen volt a bűn, a sóvárgás, a szenvedély. Lehet benne valami, mert annyira elmerülök a látványban, hogy jó időre megfeledkezem a feltárt foggyökérről, a még mindig zsibbadt szájpadlásomról. Egy elvadult orgonabokor és egy málló falú tornác, ennyi az idill. És valami még, amiről semmit sem tudunk.
A szerző költő, író. A Magyar Nemzet Magazinban erdőről, természetről ír
