Portársunk, Tompa Mihály

Aranyra emlékezünk, rá alig-alig. Összes versei legutóbb 1994-ben jelent meg.

Benedek Marcellnak van egy – sajnos keveset forgatott – egykötetes magyar irodalomtörténete 1938-ból. Érzékelte azt a megbocsáthatatlan méltánytalanságot is, amely Tompát érte az utókor részéről, és abban látta a szegény költő legfőbb szerencsétlenségét, hogy Petőfi egyszer viharosan maga mellé emelte, sőt, miután Aranyt is megismerte, rögtön szentháromságot alkotott magából és két barátjából; majd pedig ejtette, amit Tompa soha nem tudott kiheverni. Az utókor mégis úgy könyvelte el mint valamiféle gyengébb kiadását az őt hajdan dicsőítő lángszellemnek, aki ráadásul népiességben lemaradt, és kicsit vörösmartys, bajzás hangon írt.

Ezután már hiába következett Arany minden küzdelme, hogy begyógyítsa barátja lelki sebét; az utókor pedig szeretett volna megszabadulni Aranytól is, de nem tudott tőle az úristennek sem, ezért legalább Tompán állt bosszút, hogy modernnek érezhesse magát. Pedig – mondja Benedek Marcell – néhány verse a magyar költészet mindenkori kincstárának tartós darabja, Arany és Vörösmarty verseivel egyenrangú. Lássuk az ő listáját: A madár, fiaihoz; A gólyához; Pusztuló erdő; A sebzett szarvas; Új Simeon; Terepélyes nagy fa; Levél egy kibujdosott barátomhoz; Forr a világ. Ő ugyanis úgy érezte, hogy ezeknél méltóbban és igazabbul senki sem reprezentálta azt a kétségbeesést, amely elfogta a magyarságot a szabadságharc bukása után, az önkényuralom alatt.

Alexa Károly egy tanulmányában, amelyet Tompának A pipishez című verséről írt, kiemeli, hogy egészen különös ritmikai megoldásai vannak, különösen kimutatható ez azon a versen, amelyet a címben jelzett sajátos madár, a pipiske hangjának dallamához igazított. Ennek egyik eszköze a mondatok hirtelen meglódulásának lelassítása. Ha becsüljük ezt, és hallani akarjuk a magános, rejtőző, szerény egyént, és nem pedig a népe sorsán kesergő dalnokot, akkor idézhetjük egy olyan versét, amely bibliai ihletésű, de teljességgel modern. Ennek címe: Én! Egy bús asszonyról szól, akinek előbb a férje hal meg, ő maga megvakul, alig cseperedett árva leánya tartja el és gondozza, ám azután a kislány is meghal. Férje halála után is felsóhajtott, hogy ki fogja őket majd táplálni, és egy meg nem nevezett alany válaszolt, így: „Én!” Ezt a kérdést újra feltette haldokló gyermeke betegágya mellett is, és a biztató hang ekkor is fölzengett, majd csodálatosképpen, ki tudja, hogyan, tovább élt. „Én istenem! fel-felsohajtgat / Az éjnek idején, / S mindig szelid, közel sugást hall: / Ki táplál engem ? Én!” Nem hiszem, hogy csak a sareptai özvegy bibliai története jutna eszünkbe, itt nemcsak a prédikátor beszél, hanem az ember, aki közel érzi magához a halált, de mégis bízik; tud, és mégis hisz. Nem olyan lélegzetelállító, mint József Attila rokon szellemű verse, amelynek még címe sincs, de a félelem és remény legerősebb kontrasztját teremti meg a lehető legminimálisabb eszközökkel. Szerintem az a gesztus, hogy József Attila nem adott neki címet, hanem csak a szöveget gondozó utókor emelte ki a három kezdőszót az első sorból, és emelte címmé (Én nem tudom ), az rokon azzal az eljárással, ahogy Tompa magát a rejtelmes szózatban megszólaló Urat teszi meg címmé.