Gyóntatást a maiaknak!

Buzánszky Jenő Dorogról, a 6:3-ról és bányász nénikéjéről is vallott a Magyar Nemzetnek.

– Bármerre nézek itt a házban, tárgyi emlékek, kupák, érmek, relikviák mindenütt. Hová teszi, ami még esetleg érkezik?
– Nehéz helyet találni, ne haragudjon, hogy csak az asztal túlvégén tud leülni, de itt van ez a hatalmas címer, nemrég kaptam Bécsben, csak a kanapén fért el.

– Nem tesz semmit, sőt, én kérek elnézést, mert elsőre azt kellett volna kérdeznem: hogy van? Hiszen az ősz elején autóbalesetet szenvedett. Ráadásul ön vezetett, ami 88 évesen azért nem mindennapos.
– Pedig szoktam. Azt írták, elaludtam a volánnál, ez nem igaz, az viszont igen, hogy előtte jöttem haza a bukaresti vb-selejtezőről, de azért tudtam pár órát pihenni. Aztán elindultam Pestre cipőt venni, s egy előzés után nem láttam meg időben az álló teherautót, beleszaladtam, a kocsi összetört, de nekem egy kis karcoláson kívül nem lett semmi bajom. Mondta is egy barátom, hogy engem az Isten is véd, sőt, a Szentföldről is kaptam aggódó képeslapot, Amerikából szintén telefonáltak.

– Itt a kézzelfogható példa, hogy a dicsőség nem múlik el nyomtalanul, a tudás viszont elenyészhet. Ha már említette a bukaresti vb-selejtezőt, mit szól a magyar válogatott legfrissebb (le)szerepléséhez?
– A hollandiai 8:1-es vereséget nem láttam, mert Németországban voltam, Komárom-Esztergom megye és Rajna–Pfalz tartomány kapcsolatait ápolni. A szünetben megnéztük az eredményt az interneten, s amikor láttuk, hogy 4:0, majdnem leestünk a padról. Utána tízpercenként ránéztünk, s mindig kaptunk még egyet. Teljes csőd! Az a véleményem, hogy túl sok a külföldön szereplő játékos, pontosabban túl sok helyen játszanak, más-más stílusban, és szellemileg nem tudnak átállni a közös taktikára. Ezért inkább mindenki egyénileg akar produkálni, nincs csapatjáték.

– Amszterdamban nem volt ott, de Bukarestben, ugye, igen. Ott milyen személyes benyomásokat szerzett?
– Mindig úgy álltam hozzá, hogy csak a románoktól ne kapjunk ki! Erre most a helyi diadalittas arcok között kellett néznem, hogy milyen hamar megkaptuk az első nyakon vágást. Nem tudok mást mondani, ökör gól volt, előtte itthon meg az utolsó percben kaptuk az egyenlítő találatot Ettől még lehetett volna hajtani a mieinknek, s nem azt nézni, hogy elkerüljék a sérülést. Mert a külföldi klubokban azt mondják nekik: Vigyázz, nehogy megsérülj, mi tartunk el téged! Annak idején nem volt annyi klub meg klubcsere, az Aranycsapat is három helyről tevődött össze: heten jöttek a Honvédból, hárman az MTK-ból, és én voltam az egyetlen vidéki. De volt is csapatjáték! Mert ez mindennél fontosabb.

– Külföldi szövetségi kapitánnyal könnyebb lenne az elindulás felfelé?
– Ő azt a stílust ismerné, ahonnan jött, és kevésbé tudná, milyen az itthoni. Ám ennél még fontosabb, hogy szellemileg, lelkileg sokkal erősebbnek kellene lenni a játékosoknak. Egy ilyen vereség után, mint a 8:1, gyóntatásra lenne szükségük, ahol megmondanák nekik: Te egy országot képviselsz, annál rosszabb nincs, ha ilyenkor kudarcot vallasz, erkölcsi kötelességed teljes gőzzel hajtani! Nem szabad megelégednünk azzal, hogy állandóan kihagyjuk a vb-ket és az Eb-ket. Annak idején az A mellett volt B és C válogatottunk, előfordult, hogy egy napon verték meg az NDK-t, a bolgárokat és az osztrákokat. Nálunk Dorogon a balbekk, Bakonyi többszörös B válogatottként nagyon büszke volt erre. Szóval lelkileg kellene a maiakat felrázni.

– Dorogot említette, most is itt él, de Dombóváron született, s kezdett el focizni. Mikor derült ki, hogy sokra viheti?
– Hétéves lehettem, amikor az iskolánkban megjelent egy vándoredző, Turay, és amikor látott játszani, azt mondta: Kölök, te válogatott lehetsz! Szerencsém volt, mert az Esterházy Miklós királyi katolikus gimnáziumban, ahová jártam, már 1931-ben atlétikai és futballpályát, tornatermet építettek, öt napon tartottak testnevelésórát. Szerettem futni, 13,7 másodpercig jutottam száz méteren, amit a fociban is hasznosítottam, hiszen a labda azé, aki eléri. A sportújságot bújtam, Toldi, Sárosi, Zsengellér képeit néztem, osztályok közötti meccseken játszottam, majd a leventebajnokságban, 85 gólból 52-t rúgtam. Csatárként, ráadásul kétlábasként. Leventekoromban ugyanis síléceket kaptunk, elestem, izom- és csontgyulladás lett a vége a hóban fekve, kénytelen voltam megtanulni ballal is rúgni. Az NB III-as Dombóvári Vasutasban 18 évesen kezdtem játszani, 1943-ban gólkirály lettem. Az első bajnokimon kétszer találtam be, de az idősebb játékosok azt emlegették, hogy három helyzetet kihagytam. Két évig magázni kellett őket, aztán szétverték a fenekemet avatásképpen: na, most már tegezhetsz! Talán leventeszolgálatom miatt politikailag megbízhatatlanként ’45-ben nem vettek fel a vasúti tiszti tanfolyamra, ám Pécsett elintézték ezt, így ott futballoztam tovább. Aztán az edző, Szabó Péter Dorogra került, és áthívott magával, 1947. február elseje óta vagyok itt. A tavaszi fél idényben tíz gólt lőttem már az NB I-ben, még csatárként. 1949-ben viszont kiöregedtek a védők, és a tréner hátravitt. Bár a fociban a gólrúgás a legszebb, sokat nem reklamálhattam.

– Jól tette, hiszen válogatott lett.
– 1950 márciusában a szakszervezeti válogatottal nyertünk Albániában, és akkor szóltak, hogy helyem lehet a legjobbak között. Ősszel az osztrákok ellen már a kispadon ültem, igaz, előtte mandulagyulladással bajlódtam, ráadásul náluk játszott Európa egyik legjobb balszélsője, ez volt az egyetlen meccs, amikor imádkoztam, hogy ne kelljen játszanom. Hidegkuti Nándi is a kispadon ült, végül ő állt be. Az év végén Bulgáriában aztán már szerepeltem. Előtte a Margitszigeten edzettünk, kijöttek a politikusok pofavizitre, és kérdezték: „Ki az a fiú?” Sebes Gusztáv mondta: „Tehetséges dorogi bányászgyerek.” Mégis Kovács II-t harangozta be kezdőként, de aztán változtatott, betett. Erre mi történt? A balszélsőm gólt rúgott – igaz, lesről –, mondtam is Grosicsnak: „Te meg mi a francnak vagy a kapuban?” Hazafelé a határon aztán a vámos kérdezte, hogy melyik az a Buzánszky, mert olvasta a tudósításban, hogy jól sikerült a bemutatkozása. Hiába, akkor még az újságírók értettek a focihoz

– Köszönjük szépen az utódok nevében! S hogyan tudott megragadni az Aranycsapatban egyetlen vidékiként?
– Azt mondta Sebes, ha rendes leszek és jól játszom, kikerülhetek a helsinki olimpiára. Gondoltam magamban, akkor a földön kúszok-mászok, ha kell. Ebből lett 1956 júniusáig 49 válogatottság, mindig kezdőként, s csak 3 vereség. Sokat köszönhetek Puskásnak, Bozsiknak, akik egyből mondták: „Idefigyelj, bányász, ne szarj be, segíteni fogunk!” Segítettek is, egy Dorog– Honvéd bajnoki előtt Öcsi észrevette, hogy sérült vagyok, és szólt a társainak: „Ha a Jenőt valaki megrúgja, az kirepül a tribünre!” De ha rosszul passzoltam a válogatottban, azt is szóvá tette: „A bányász nénikédet, milyen dressz van rajtam?” Igaza is volt.

– Ő számított a legjobb játékosnak abban csodás gárdában?
– Bozsik, Kocsis, Hidegkuti vagy Grosics is klasszis szinten állt, de Puskás volt a szellemi vezér. Ő mozgatta a szálakat a 4-2-4-es rendszerben, amit még Bukovi Márton talált ki az MTK-ban, de az Aranycsapat vitt tökélyre. Ehhez kellett az is, hogy majdnem hat éven át együtt játszottunk, ismertük egymás gondolatát is. Bozsik mindig mondta: „Azt nézd, hogy nyújtom-e a nyakamat. Ha igen, előrepasszolok, ha behúzom, akkor hátra neked.”

– Két hatalmas közös siker, az 1952-es olimpiai bajnoki cím és az 1953-as angolverés, az évszázad mérkőzése után az 1954-es vb-döntőt hogy élték meg?
– Csak a szépre emlékezünk Koreát levertük, aztán a németeket is, de a bírók hagyták Puskást agyonrúgni. A brazilok elleni volt életem legdurvább meccse, ott is Ling és Griffits, az angol játékvezetők működtek, Uruguayjal hosszabbításra kényszerültünk. A döntő 12. percében már 2:0 volt ide, aztán fordítottak a németek, de az egyik góluknál Grosicsot félrelökték, a végén pedig lőttünk egy szabályosat, de Griffits lest lengetett

– Mi a helyzet a német doppinggal és a döntő előtti magyar dorbézolással?
– Nem emlékszem dorbézolásra, s nem tudok senkinek a szemére vetni semmit. Nem ilyen típusú volt ez a társaság, s különben is, pont a vb-döntő előtt kockáztatna valaki ilyesmit? A doppinggal pedig ennyi idő távlatából már nincs mit csinálni vagy bizonyítani, akkor még nem is létezett ellenőrzés. Egyébként azóta is jó kapcsolatban vagyunk a németekkel, nagyokat nevetünk egymással, 1991-ben Kohl kancellár is fogadott bennünket. Én mindig azt mondom nekik, amikor a vb-ről kérdeznek, hogy csak a 8:3-ra emlékszem

– S hogyan emlékszik 1956-ra, amikor a forradalom után szétszóródott a legendás gárda, Puskással az élen?
– Azt híresztelték, hogy Öcsi kémeknek szállított információt, ami persze nem volt igaz, viszont katonaként akár halálra is ítélhették volna, ha visszatér. Pedig állítom, nem akarta elhagyni az országot, hisz korábban is lett volna rá lehetősége. A Real Madridnál elért sikereiről alig hallottunk valamit, hiszen akkoriban a sajtó Hegyeshalomig látott 1961-ben viszont Hidegkutival és Bozsikkal együtt találkoztunk vele Bécsben, és jót beszélgettünk. Ő és a többiek, akik kint maradtak, bebizonyították Nyugaton is, hogy nagy játékosok voltak.

– Ami hatvan esztendeje, az évszázad mérkőzésén Londonban már szintén kiderült. Miért mérföldkő ez a derbi?
– Egyszerű meccsnek vettük, nem féltünk, az angol újságok viszont, miután előtte 2:2-t játszottunk a svédekkel, és azt hitték, ennyit tudunk, kikiáltották az évszázad mérkőzésének. Igazából a 4-2-4-es rendszerrel vertük meg őket a régi VM-szisztémájukkal szemben, Hidegkutival hátravont középcsatárként, szegény Johnston kereste őt a pályán, de egyszerűen nem találta. Mindenki látta a hatalmas differenciát a csapatok között, kilencven perc alatt lenulláztuk a kilencvenéves hazai veretlenségüket, a világ futballszakemberei szeme láttára. S utána eljöttek Pestre, de nem egy hétre, hanem 7:1-re! Ekkor kezdték el nézegetni az emberek a térképen, hol is van ez a kis csonka Magyarország. Az évforduló miatt most sorban következnek az ünnepségek, s bár még nem tartozom a rokkant huszárok közé, olyan sokfelé nem tudok szaladgálni, amerre hívnak.

– Mi a világra szóló siker üzenete?
– Lelkierőt verhet a fiatalságba: érdemes lemondani sok mindenről, s élni az isten adta tehetséggel! Én 1943-ban szívtam utoljára cigarettát, s bár megiszom a fröccsöt, részeg sosem voltam. Fontos még, hogy az élsport, az élsportoló nem önmagért van, hanem a nemzetért is, egy egész országnak szerezhet örömet, megbecsülést. Ezt kellene a maiak fejébe belegyalulni.