A 2. európai selejtezőcsoportot Csehszlovákia és Magyarország is négy győzelemmel, 1-1 döntetlennel és vereséggel zárta, ám a mi gólkülönbségünk plusz kilenc volt a rivális plusz hatjával szemben, az egymás elleni eredmény (2:0 és 3:3) ugyancsak nekünk kedvezett, de az akkori szabályok pontegyenlőség esetén újrajátszást rendeltek el. Ez vezetett a marseille-i csapáshoz, a decemberi 4:1-es vereséghez (az eredményt azért jelöljük kettősponttal kötőjel helyett, mert akkoriban még így dívott, a hajdani gólarány emlékére – a szerk.), azonban 1969. szeptember 14-én adta meg együttesünk a csehszlovákoknak egyáltalán az újrajátszás, a pontegyenlőség lehetőségét.
De hagyjuk a külső okokat, idézzük inkább a magyar futball önsorsrontását, ami – mint az alábbiakból is kitűnik – régi hagyomány. Kezdjük onnan, hogy az 1966-os vb után Illovszky Rudolfot választották szövetségi kapitánynak, aki a hollandok elleni döntetlennel mutatkozott be, majd zsinórban nyolc mérkőzést nyert a csapatával. A következőt, összességében tehát a tizediket – egy már biztos elsőségünk miatt tét nélküli Eb-selejtezőt – azonban 1:0-ra elveszítette az NDK-ban, és az emiatt őt ért kritikákon megsértődve lemondott. Ha ez volt a valós ok, már az sem normális reakció. Az még kevésbé, hogy Sós Károlyt nevezték ki utódjául, aki hét éven át éppen a keletnémet válogatottnál dolgozott, a magyar futballról így – ez még nem az internet és az ezer sportcsatorna kora volt – legfeljebb halvány fogalmai lehettek. Ezt tetőzendő, válogatottunk számára az 1968-as évre mindössze két mérkőzést kötöttek le; illetve le sem kellett kötni azokat, hiszen Eb-pótselejtezők voltak, a Szovjetunió ellen. Sós így 1968. május 4-én a Népstadionban az „odavágón” debütált, és a kapuban ugyancsak újoncot avatott, a csepeli Fatér Károlyt. Aki, mint az évtizedekkel később közölt állambiztonsági dokumentumokban napvilágot látott, Forgács fedőnéven informátori, ügynöki tevékenységet végzett. Bár gólt nem kapott, Moszkvában már Tamás Gyula állt a kapuban, Fatér – Mexikó olimpiai bajnoka – megmaradt egyszeres nagyválogatottnak. Vajon akkor, egyetlenegyszer ki tette be a csapatba, és miért? Sós? Aztán remek teljesítménye ellenére örökre elfelejtette? Vagy nem Sós, hanem utasították? Ha igen, azt mivel indokolták? Nincs olyan verzió, amely Sós Károlynak szakmailag és morálisan egyaránt kedvezne.
