Magyar futball: az első lépések az enyészet felé

Felfoghatatlan, szinte szándékosnak tűnő bakik sorozatával bukott el először vb-selejtezőn válogatottunk.

A 2. európai selejtezőcsoportot Csehszlovákia és Magyarország is négy győzelemmel, 1-1 döntetlennel és vereséggel zárta, ám a mi gólkülönbségünk plusz kilenc volt a rivális plusz hatjával szemben, az egymás elleni eredmény (2:0 és 3:3) ugyancsak nekünk kedvezett, de az akkori szabályok pontegyenlőség esetén újrajátszást rendeltek el. Ez vezetett a marseille-i csapáshoz, a decemberi 4:1-es vereséghez (az eredményt azért jelöljük kettősponttal kötőjel helyett, mert akkoriban még így dívott, a hajdani gólarány emlékére – a szerk.), azonban 1969. szeptember 14-én adta meg együttesünk a csehszlovákoknak egyáltalán az újrajátszás, a pontegyenlőség lehetőségét.

De hagyjuk a külső okokat, idézzük inkább a magyar futball önsorsrontását, ami – mint az alábbiakból is kitűnik – régi hagyomány. Kezdjük onnan, hogy az 1966-os vb után Illovszky Rudolfot választották szövetségi kapitánynak, aki a hollandok elleni döntetlennel mutatkozott be, majd zsinórban nyolc mérkőzést nyert a csapatával. A következőt, összességében tehát a tizediket – egy már biztos elsőségünk miatt tét nélküli Eb-selejtezőt – azonban 1:0-ra elveszítette az NDK-ban, és az emiatt őt ért kritikákon megsértődve lemondott. Ha ez volt a valós ok, már az sem normális reakció. Az még kevésbé, hogy Sós Károlyt nevezték ki utódjául, aki hét éven át éppen a keletnémet válogatottnál dolgozott, a magyar futballról így – ez még nem az internet és az ezer sportcsatorna kora volt – legfeljebb halvány fogalmai lehettek. Ezt tetőzendő, válogatottunk számára az 1968-as évre mindössze két mérkőzést kötöttek le; illetve le sem kellett kötni azokat, hiszen Eb-pótselejtezők voltak, a Szovjetunió ellen. Sós így 1968. május 4-én a Népstadionban az „odavágón” debütált, és a kapuban ugyancsak újoncot avatott, a csepeli Fatér Károlyt. Aki, mint az évtizedekkel később közölt állambiztonsági dokumentumokban napvilágot látott, Forgács fedőnéven informátori, ügynöki tevékenységet végzett. Bár gólt nem kapott, Moszkvában már Tamás Gyula állt a kapuban, Fatér – Mexikó olimpiai bajnoka – megmaradt egyszeres nagyválogatottnak. Vajon akkor, egyetlenegyszer ki tette be a csapatba, és miért? Sós? Aztán remek teljesítménye ellenére örökre elfelejtette? Vagy nem Sós, hanem utasították? Ha igen, azt mivel indokolták? Nincs olyan verzió, amely Sós Károlynak szakmailag és morálisan egyaránt kedvezne.

A Szovjetunióban 1968. május 11-én 3:0-s vereséget szenvedett és az Eb-ről így kiesett csapat legközelebb több mint egy év múlva, 1969. május 25-én lépett pályára, mindjárt a csehszlovákok elleni, hazai vb-selejtezőn. A több szempontból is képtelen előzmények dacára együttesünk 2:0-ra nyert, majd – mivel a kvartett további tagjainak, a dánoknak és az íreknek esélyük sem volt az elsőségre – szeptember 14-én úgy kezdett Prágában, hogy ha ismét győz, gyakorlatilag irány Mexikó!

Félidőben 2:1-re vezettünk is, mire Sós úgy határozott, lecseréli Mészölyt. Az eszement ötleten megütközött társak ekkor még a zuhany alól rimánkodták vissza a védelem oszlopát a pályára, ám a szövetségi kapitány az 55. percben – ekkor 3:2-es magyar előnynél – már visszavonhatatlanul „levette”. Senki sem értette, miért. Kuna a 77. percben ki is egyenlített, a 3:3-mal létrejött a pontegyenlőség, annak folyományaként a december 3-i, marseille-i újrajátszás.

További, felfoghatatlan bakikkal is terhelt csapatunk – például vezetői pepecselése miatt későn ért ki a stadionba, így nem jutott ideje bemelegíteni – 4:1-re kikapott, de ez már más történet. Illetve dehogy. Ha nem hatna teljes képtelenségként, azt mondhatnánk, mintha a magyar futballvezérkar, benne a szövetségi kapitánnyal, mindent megtett volna annak érdekében, hogy az 1962-es és 1966-os vb-n is parádézó, majd a negyeddöntőben országos csalódást keltően kieső, így többszörös értelemben is tömeges indulatokat gerjesztett együttesünk hiányozzon Mexikóból.

Mindez persze merő fikció – különben se vegyük el senkitől a teljes alkalmatlanság és hozzá nem értés „jogát”.