Már az sem akármi, hogy egy valódi báró indította el a karrierjét. Történt egyszer ugyanis, hogy maga Podmaniczky Frigyes méltóztatott megnézni a pesti kölykök játékát, és miután elégedett volt vele, az egyik srácot, Slózit magához intette, és így szólt hozzá (alább részlet következik Schlosser Imre önéletrajzi művéből):
– Gumilabdával is tudnátok játszani?
– Még jobban – feleltem –, hiszen ugrik is.
A báró jóindulatú mosollyal kotorászta elő pepita nadrágja zsebéből az erszényét, kivett belőle egy ezüstkoronást és odanyújtotta:
– Nesztek gyerekek, vegyetek egyet!
A nagy boldogságnak – mintha csak az Indul a bakterházat vagy a Pál utcai fiúkat olvasnánk – a gonosz csősz vetett véget. Addig ólálkodott a közeli fák sűrűjében, míg egy alkalommal meg nem kaparintotta a lasztit, majd a bicskájával kényelmes mozdulatokkal azonmód fel is szeletelte azt. A többiek kővé meredtek, de Slózinak mentő ötlete támadt: dobogó szívvel, ám határozott szavakkal bizonygatni kezdte Podmaniczky bárónak, hogy a csősz bácsi egy bőrlabdát már biztosan nem merne szétvágni, és az érv hatott, egészen pontosan tizenhat koronát fialt! Kisebb vagyont, de Slózi ennél hamarosan sokkal többet ért.
FTC-tag bátyjai (igazi Fradi-család, később Fritz Alajos, a csapat kapusa lett a sógora) ajánlották be Malaky Mihálynál, aki 1905-ben szerződtette is, majd 1906. február 25-én, tizenhét évesen már be is mutatkozhatott az első csapatban. A Postás elleni 0–1 után azonban sírva vonult az öltözőbe, az utódok számára is példás önkritikával így értékelte a teljesítményét: „Sehogy se ment a játék. Alig tudtam a labdához nyúlni. A Postások tankjai engem formálisan lehengereltek, nagyon csúfosan játszottam végig életem első komoly mérkőzését.” Vissza is került három hónapra a második garnitúrához, de ősztől újra a nagyoknál vették számításba, és onnantól nem volt megállás. Gólérzékenysége mellett karika lába lett a védjegye, ráadásul az évek során mindkettő egyre markánsabbá vált, utóbbit ő sem tagadta: „Hozzászoktam az erős meccsekhez, s itt kezdtek amúgy is gyermekkorom óta erősen igénybe vett lábszáraim görbülni, hogy azután hosszú éveken át bő anyaggal lássák el a sportkarikaturistákat.”
Ferencvárosi időszakát később idilli hangulatban idézte, érdekes adalékokkal szolgálva a korabeli „szakmai” háttérről is:
„Trénerünk nem volt. A gyakorlat vezetett rá bennünket arra, hogy hetenként leghelyesebb két tréninget tartani. Ezeket mi minden kedden és csütörtökön tartottuk. Tökéletesen elég volt. Az FTC akkori vezetői, dr. Springer Ferenc, dr. Gregersen Ferenc és Malaky Mihály úgy kezeltek bennünket, mintha a fiaik lettünk volna. Soha nem hallottunk tőlük szemrehányást, számonkérést, tudták ők jól, hogy mi úgyis minden tőlünk telhetőt megteszünk a sikerért. Ez az összetartás, a bajtársi érzésnek az ápolása akkor korántsem volt olyan könnyű, mint ma. Nem volt klubház, klubhelyiség, ahol a játékosok minden kényelmet megtaláltak, és ahol ápolhatták a bajtársi szellemet. A külső Soroksári úti pályánkkal szemben az FTC II. játékosának, Weisz Dezsőnek volt a vendéglője. Minden tréning és mérkőzés után ott gyülekeztünk, megbeszélni a játék eseményeit. Nem szabad megfeledkeznem a szurkolókról sem. A derék jó békebeli franzstadtlerek, a ferencvárosi polgárok szívvel-lélekkel, ferencvárosi szívük minden szeretetével állottak az FTC mögött. Életem hosszú futballista útjának emlékei közül mindig ez a régi FTC-ben eltöltött idő marad a legkellemesebb.
Népszerűségem vetekedett a leghíresebb pesti primadonnákéval. A ferencvárosi pálya és a hozzá tartozó teniszpálya közötti kis utcát a köznyelv Slózi utcának keresztelte el. Emlékszem, hogy egy kis FTC-drukker minden meccs után futott a villamos után, amelyre felszálltam. Egyszer megváltottam a villamosjegyét. A gyerek magához szorította az általam vásárolt jegyet és kijelentette, hogy ez a jegy legkedvesebb emléke lesz, és nem válik meg tőle többé soha. Valaki próbára akarván tenni, 10 koronát ígért a jegyért, de a kisember nemcsak mondta, érezte is a rajongást, mert a jegyet az akkor nagyon nagy összegnek számító 10 koronáért sem adta oda ”
Slózi nyolc idényt futballozott a Fradiban, a hat bajnoksághoz hat gólkirályi címmel járult hozzá, mígnem 1915-ben összeveszett a vezetőséggel, és meg sem állt a nagy rivális MTK-ig. A Hungária körúton mindjárt 16 mérkőzés/38 gól mutatóval nyitott, e 2,375-ös gólátlag azóta is magyar csúcs. A fradisták szemében tovább tetézte vétkeit, hogy az MTK-t is hat elsőséghez segítette hozzá, és sokáig úgy tűnt, e sajátos párharc 6–6-os döntetlennel zárul. Slózi ugyanis észak felé vette az irányt, 1923-ban Svédországban, Norrköpingben, egy évre rá a Wisla Krakównál trénerkedett, aztán a pályához és az otthonhoz is közelítve 1925–1926-ban a bécsi Wiener AC játékosedzője lett.
A legjobbkor távozott; lemaradt az 1924-es olimpiáról és az „egyiptomi csapásról”. Ám 1926 őszére hazahozta a szíve, kétszeresen is: visszatért Magyarországra és az Üllői útra, a Fradival hetedszerre is bajnokságot és második alkalommal Magyar Kupát nyert. Így már megnyugodva, megbékélve vonult vissza, és jóval később megvallotta: „Titokban sok könnyet hullattam az elhagyott zöld-fehér színekért, melynek még ma is változatlanul híve vagyok és az is maradok. Könnyen meg lehet ezt érteni, hiszen az igazi klubszellemet ott szívtam magamba és az FTC-ből lendült futballkarrierem a magasba. Mindig igazi örömet éreztem, mikor a zöld-fehér sávos trikót magamon feszülni éreztem.”
Azért a piros, fehér, zöld kombinációban is maradandót alkotott. Tizenhét esztendős sem volt, amikor 1906. október 7-én bemutatkozhatott a válogatottban Bohémia és Morvaország ellen (mifelénk akkor nem erőltették mindenáron a Csehország elnevezést), az akkori szövetségi kapitány, első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd hívta meg a keretbe. Bár a prágai Slavia-stadionban zuhogtak a gólok – itt is, ott is négy esett –, a siheder újonc egyszer sem talált be. Ám már négy hét múlva kárpótolta magát, amikor a Millennárison az osztrákok ellen az 54. percben 2–0-ra alakította az eredményt (3–1 lett a vége), 68 válogatottsága során összesen 59 gólt szerzett. 1911. október 29-én, a Svájc elleni 9–0 alkalmával például hatot. Ha Sárosi György 1937-ben nem vágott volna hetet a csehszlovákoknak, ez is rekord lenne, de a huszonegy esztendő, amit a nemzeti együttesben töltött, mindenképpen az. Nem hivatalosan ugyan, de 1911–14 között négy éven át őt illette az európai gólkirályi cím, 318 bajnoki mérkőzésén elért 417 góljával a világ hatodik számú első osztályú bajnoki góllövőjének tekinthető.
Számokkal azonban aligha írható le a nagysága. Mondhatni, az 1930-as évekig egyedülálló a hatása, hiszen a nála négy évvel fiatalabb Schaffer Alfréd az első igazi profiként csak a pénz után ment, a válogatottban csupán négy esztendőre és 15 meccsre – igaz, azokon 17 gólra – futotta tőle, a már a 20. században, 1901-ben született Orth György pedig fiatalon súlyos, maradandó térdsérülést szenvedett. Másokat nem is mérhetünk hozzá.
Slózi két évtizeden át a magyar labdarúgás állócsillaga volt. Abban a korban, amikor internet, tévé, rádió híján csupán a személyes élmény tehette népszerűvé a sportolót, amikor még nem osztottak aranycipőt, aranylabdát, nem rendeztek kontinentális kupákat, világ- és Európa-bajnokságokat – nemzetközi sikerként be kellett érnie az 1912-es stockholmi olimpia ötödik helyezésével –, végigsöpört viszont a kontinensen a világháború, majd rá következett a proletárdiktatúra és Trianon, Schlosser Imre nevét úgy repítette városról városra, faluról falura a hír és a szájhagyomány, ahogyan hajdani történelmi nagyságainkét.
Halála előtt négy évvel még egy utolsó, különleges tisztesség érte: 1955. október 16-án, a 100. magyar–osztrák előtt ő végezte el a kezdőrúgást, az ő vezetésével vonultak ki a csapatok a Népstadionba, amelynek lelátóin örökre megdönthetetlen csúcsként 104 ezer néző préselődött össze.
Maga a csoda az a régi fotó: elöl Slózi bácsi, mögötte Puskás Öcsi. Egy négyzetméternyi magyar futballtörténelem.
