Michael Preetz nyilatkozata nyomán sok reménykedő magyar szív szakadt meg: a Hertha menedzsere a magyar–orosz előtt kijelentette, német klubja a korábbi megegyezés értelmében várja vissza Dárdai Pált eredeti munkahelyére Berlinbe. A magyar szövetségi kapitány sorsa ezzel úgy tűnik, hivatalosan eldőlt, és bár feleségétől, sőt saját akaratától is függővé tette döntését, van olyan hívó szó, melynek nem illik ellenállni.
A kedd esti találkozón egy lefelé tartó orosz és egy szárnyait óvatosan bontogató magyar válogatott összecsapását láthatta a Groupama Arénába kilátogató mintegy hatezer hazai fanatikus. A vendégek hamar tudtunkra adták, hogy technikailag nem vehetjük fel velük a versenyt. Ötpercenként osztogatták ki a kötényeket, és ügyesen tartották a labdát. Dárdai Pál nem okozott csalódást, próbálta masszívan megszervezni a védekezést, mely soha nem látott összeállításban (Fiola, Juhász, Kádár, Forró+Tőzsér és Kalmár előttük) futott ki a gyepre. Ennek eredményeképp viszont Szalai Ádám már-már megszokott magányában küzdött az orosz hátvédek gyűrűjében, és ha le is tudta tenni néha a labdát Dzsudzsák Balázsnak vagy Kovács Istvánnak, két-három magyarra öt-hat orosz jutott, akik csírájában fojtották el a hazai akciókat. Veszélyes kapura lövésként Kalmár egyetlen próbálkozását jegyezhetjük fel az első negyvenöt percben.
Capello szerencsés kézzel cserélt: Ignasevics a fordulást követően fejes góllal ünnepelte, hogy végre a pályán lehet. A találat új sebességbe kapcsolta a magyar válogatottat, melynek támadásáért immár Stieber, Priskin és Nikolics Nemanja felelt. Aktívabbnak aktívabb lett a Dárdai-csapat, de a hatékonyságunk továbbra is hagyott kívánnivalót maga után. Tőzsér Dániel körbelövöldözte Lodigin kapuját, de csak egyszer nyújtóztatta meg ellenfelét igazán.
Kerzsakov személyében a meccs legnagyobb sztárja érkezett a pályára a félidő derekán, és ha már ott volt, nem is tétlenkedett sokáig. Szabadrúgása még a lécen csattant, de egy percre rá, amikor sorfal már nem zavarta, mattolta Dibuszt.
