Ám érdemes óvatosan fogalmazni, jó és rossz között rengeteg az árnyalat. Példának okáért a válogatott játékosok zöme az NB I-ben készült fel az Európa-bajnoki selejtezőkre, amelyeken a pocsék rajt után ha nem is látványos játékkal, de a többség helytállt. Gera Zoltán évek óta nem volt annyira meghatározó embere a nemzeti csapatnak, mint ezen az őszön, pedig az idő már nem neki dolgozik; Juhász Roland is jobb, mint egy éve; véletlenül még a megye háromban sem lehet fél év alatt tizenhat gólt rúgni, ahogy Nikolics Nemanja tette; s Dibusz Dénes, Simon Krisztián és Fiola Attila is a piacképes kategóriába emelkedett ezen az őszön.
Stadionépítési tervet nehéz ott népszerűsíteni, ahol nélkülöznek az emberek, a taópénzekből sem használnak fel minden forintot a legésszerűbben, ám érezhetően forrásban van a futball teljes hátországa. Az edzők végre érzik a nyomást, hogy többet várnak tőlük, az akadémiák között élesedik a verseny, egyre növekszik az igazolt játékosok száma.
Nem is vitás, a profi futball a leggyengébb láncszem. Elegendő a magyar klubok szereplését összegezni a nemzetközi porondon. Értékelni az értékelhetetlent. Ám ez is csak látlelet. Paulo Sousát sokan, érthetően, nem kedvelték nálunk, ám tökéletesen rámutatott arra, hogy az a magyar – profi – futball legfőbb gondja, hogy a nemzetközi porondra kijutott csapataink már a selejtezők első fordulóiban, jellemzően július közepén kénytelenek tétmeccset játszani. Nincs idő sem pihenni, sem felkészülni. Idén a Videoton, a Győr és a Debrecen példája roppant árulkodó. Előbbi megspórolta a kontinentális vesszőfutást, majd szárnyalt az NB I-ben, a DVSC másfél hónapig nem tudott talpra állni a boriszovi pofon után – a vezetőség ennek dacára türelmesen kitartott Kondás Elemér mellett –, az ETO és mindenekelőtt edzője, Horváth Ferenc képtelen volt feldolgozni a kudarcot.
