Kevés néző, túl sok légiós, alacsony színvonal – ez a leggyakrabban elhangzó három bírálat az NB I-ről. Kezdjük az utóbbival.
A hivatalos nyilvántartás szerint az első osztály klubjaiban 254 magyar és 125 külföldi játékos szerepel, ami százalékosan kifejezve 67 és 33 százalék. Első olvasatra ez ellentmond az érzéseinknek, a ténylegesen a pályára lépőket, illetve a meccsperceket tekintve nyilván mások az arányok. Ám az is tagadhatatlan, évről évre csökken a légiósok száma, ami a Magyar Labdarúgó Szövetség versenykiírásának – amely egyre több hazai, sőt saját nevelésű és fiatal labdarúgó szerepeltetését követeli meg – és premizálási rendszerének (tévéközvetítési bevételből való részesedés) köszönhető. Néhány éven belül eljutunk oda, hogy üres magyarázkodás lesz a külföldiekre mutogatni, sokkal inkább a minőségi légiósok hiánya lesz a probléma.
Sőt, már az ma is. Tavaly még olyan, a magyar mezőnyből egyértelműen kiemelkedő futballisták rúgták nálunk a labdát, mint Leonardo és Besic, néhány éve a sokszoros gólkirály Coulibalyra, a portugál válogatottal az Európa-bajnokságot megjárt – mára kissé fényét vesztett – Caneirára vagy éppen Alvesre sem mondhatta senki, hogy ne lenne jó játékos. Azaz egyre inkább adva van a lehetőség a magyar fiatalok előtt, csak élni kellene vele. Vitatkozhatnánk a sportlapban egyébként rendre markáns véleményt megfogalmazó Bognár Györggyel: Bacsa, Gosztonyi és Barczi ne az orrát lógassa, amiért versenytársat igazoltak a posztjára Diósgyőrött, hanem bizonyítson hétről hétre!
A csökkenő nézőszám néhány kivételezett bajnokságot – mindenekelőtt az angol Premier League-et és a német Bundesligát leszámítva – mindenhol gond Európában, még Olaszországban, sőt a sztárklubokat leszámítva Spanyolországban is. Önmagában ez az adat nem egyértelmű indikátora a magyar futballnak. Ahogy azt sem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy a rendszerváltás óta silányabb filmek kerülnek forgalomba, mégis szép lassan kiürülnek a mozik. Egyrészt a tévével képtelenség versenyezni: a különböző csatornák az NB I adott fordulójában nyolc meccsből legalább hatot rendre műsorra tűznek, másrészt hiába épülnek egyre-másra a minőségi szórakoztatásra alkalmas modern stadionok, ha nincs fizetőképes kereslet. És természetesen: ha nincs minőségi produkció, amely odavonzaná az embereket.
Ám érdemes óvatosan fogalmazni, jó és rossz között rengeteg az árnyalat. Példának okáért a válogatott játékosok zöme az NB I-ben készült fel az Európa-bajnoki selejtezőkre, amelyeken a pocsék rajt után ha nem is látványos játékkal, de a többség helytállt. Gera Zoltán évek óta nem volt annyira meghatározó embere a nemzeti csapatnak, mint ezen az őszön, pedig az idő már nem neki dolgozik; Juhász Roland is jobb, mint egy éve; véletlenül még a megye háromban sem lehet fél év alatt tizenhat gólt rúgni, ahogy Nikolics Nemanja tette; s Dibusz Dénes, Simon Krisztián és Fiola Attila is a piacképes kategóriába emelkedett ezen az őszön.
Stadionépítési tervet nehéz ott népszerűsíteni, ahol nélkülöznek az emberek, a taópénzekből sem használnak fel minden forintot a legésszerűbben, ám érezhetően forrásban van a futball teljes hátországa. Az edzők végre érzik a nyomást, hogy többet várnak tőlük, az akadémiák között élesedik a verseny, egyre növekszik az igazolt játékosok száma.
Nem is vitás, a profi futball a leggyengébb láncszem. Elegendő a magyar klubok szereplését összegezni a nemzetközi porondon. Értékelni az értékelhetetlent. Ám ez is csak látlelet. Paulo Sousát sokan, érthetően, nem kedvelték nálunk, ám tökéletesen rámutatott arra, hogy az a magyar – profi – futball legfőbb gondja, hogy a nemzetközi porondra kijutott csapataink már a selejtezők első fordulóiban, jellemzően július közepén kénytelenek tétmeccset játszani. Nincs idő sem pihenni, sem felkészülni. Idén a Videoton, a Győr és a Debrecen példája roppant árulkodó. Előbbi megspórolta a kontinentális vesszőfutást, majd szárnyalt az NB I-ben, a DVSC másfél hónapig nem tudott talpra állni a boriszovi pofon után – a vezetőség ennek dacára türelmesen kitartott Kondás Elemér mellett –, az ETO és mindenekelőtt edzője, Horváth Ferenc képtelen volt feldolgozni a kudarcot.
A Videoton persze nemcsak vetélytársai gyengélkedésének köszönheti, hogy kicsivel túl a félidőn utcahosszal vezeti a bajnokságot, hanem annak, hogy hosszas kísérletezés után, úgy tűnik, minden a helyére került a klubnál. Önmegvalósító kollégái után a reálisan mérlegelő Joan Carrillo vezetőedző elnyerte a magyar játékosok bizalmát is, a Fehérváron méltán tisztelt Burcsa Győző segíti, felügyeli a munkáját, a mezőny legerősebb keretével bíró csapat pedig üzemszerűen bizonyít.
A Videoton nyolcpontos előnye valószínűleg kitart. Első helyére ugyanis nem a jelenleg második MTK, még csak nem is a harmadik Diósgyőr, hanem a holtversenyben negyedik, tizenhárom pontos hátrányban levő Debrecen és Ferencváros jelenthet némi veszélyt.
