Nyilasi, Dárdai: örömet szerezni az embereknek

A legendás Liverpool-menedzser szerint a futball nem élet-halál kérdése, hanem sokkal, de sokkal több annál.

Kedvenc szoborfeliratomnál nehéz egyszerűbbet, mégis felemelőbbet kitalálni, mert úgy szól: „Boldoggá tette az embereket.” Hogy ki volt képes erre? Nem diadalmas hadvezér, nem is bölcs államférfi, tudós vagy művész, hanem egy futballmenedzser: Bill Shankly, a Liverpool hajdani mestere, akinek emlékműve fogadja az érkezőt az Anfield Road, a legendás stadion bejáratánál. (A szobor ellen még a szomszédvár Everton szurkolói sem tiltakoztak soha, pedig akár súlyos történelemhamisítást, kirekesztést is emlegethetnének, hiszen ők is emberek, ugyebár, őket mégse tette elvétve sem boldoggá Shankly. Sőt, olyasmiket sem átallott mondani, hogy ha a kertjében játszana az Everton, összehúzná a függönyt.) Shankly másik, leggyakrabban idézett aforizmája így szól: „Vannak, akik szerint a futball élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal több ennél.”

Ez persze csak félig komoly. De akik a labdarúgásból élnek, azoknak illene egészen komolyan venniük. Mert arra szerződtek, hogy boldoggá tegyék az embereket. Nem csak Angliában, Magyarországon is. Még akkor is, ha ezt elfelejtették, vagy esetleg soha nem is tudták, ha munkaadóik ezt nem tudatosították bennük.

Pedig a példa ott van előttük, előttünk. Angliában a karácsony másnapi játék, a Boxing Day Football több mint másfél évszázados hagyomány. Azóta nincs ünnep futball nélkül, pontosabban a futball maga az ünnep. Idén teljes bajnoki fordulót rendeztek december 26-án, 28-án, és holnap, január elsején ezzel köszöntik az új esztendőt is. A téma most azért különösen aktuális, mert száz évvel ezelőtt, 1914. december 25-én, az első világháború nyugati frontján játszották a történelem legfurcsább futballmeccsét: az angol és a német katonák előbb csak karácsonyi dalokat énekeltek egymásnak, aztán lövészárkaikat és fegyvereiket odahagyva focizni kezdtek. Nem biztos, hogy éppen így esett, hivatalosnak értékelhető forrás, dokumentáció nincs e mérkőzésről, de nem is kell hogy legyen – az a meccs mondává nemesült, ezért nem az a kérdés, igaz-e, hanem az, hogy hihető és felemelő.

Mert azt üzeni a mának, hogy négy-öt emberöltővel ezelőtti elődeinket, az akkori háborús ellenségeket az ünnep, a karácsony hangulata, a Stille Nacht, avagy a Silent Night és a labdarúgás mint közös érték hozta össze.
Bizony, a labdarúgás, a földkerekség legnépszerűbb és legnagyszerűbb játéka, amelyből mi évtizedek óta kimaradunk. Olyannyira, hogy így, télvíz idején a magyar futball két és fél, három hónapra tetszhalott állapotba dermed. El ne higgyük, hogy azért, mert óvni kell a pályákat, az ízületeket, ugyan dehogy; azért, mert jelenlegi formájában nem hiányzik senkinek. Se játékosnak, se szurkolónak.

Pedig volt idő, amikor nem tudtunk, apáink, nagyapáink nem tudtak élni nélküle. Nem kellettek alagcsövezett pályák, fűtőrendszerek, csupán a játék iránti rajongás. Napokon belül lesz hatvan esztendeje, hogy az Üllői úton 1955 januárjának elején 25 ezer néző álmélkodhatott minden idők legkáprázatosabbnak mondott magyar bajnoki mérkőzésén: a Budapesti Honvéd Puskás négy, Kocsis három és Tichy két góljával 9:7-re győzte le az akkor még Bp. Vörös Lobogónak „álcázott” MTK-t. Potyogtak a gólok januártól decemberig, reggeltől estig. Már az 1930-as évek kitüntetett, várva várt futballeseményei voltak a húsvéti tornák, mert akkoriban még mifelénk is az ünnep elengedhetetlen része, illetve az ünnep maga volt a labdarúgás, az ő földöntúlinak tetsző, mégis a hétköznapi életből vétetett hőseivel, bálványaival.

Dr. Sárosi Györggyel, aki a magyar futballisták közül elsőként vett autót, de a stadiontól több sarokra parkolta azt le, és gyalog sétált ki a pályára, hogy ne fájdítsa a társak és a drukkerek szívét; húsz évvel később Kocsis Sándorral, a „Kockával”, aki a Népstadionban bemutatott, aktuális remeklése után hazafelé menet megállt a téren, levette a zakóját, és beszállt még a kölykök közé focizni egy kicsit; újabb húsz esztendő múltával Nyilasival, Törőcsikkel, az utolsó hazai generációval, amely még az ősök nyomaiban lépkedett.

Szép és meghitt gyermekkorom volt, szerető családban, klassz barátokkal, kiváló tanárokkal, emlékezetes olvasmányokkal, kirándulásokkal, élményekkel. De ha egy valamit kellene kiemelnem az emlékek közül, az a kettős rangadó lenne. A velünk lélegző Népstadion, a pályáról lefelé baktató Vasassal és Honvéddal, türelmetlen, a játékoskijáratót fürkésző tekintetünkkel, az izgatott felkiáltásokkal, „Jönnek! Már jönnek!”, majd a hangosbemondó százszor hallott, mégis megunhatatlan szavaival: bajnoki labdarúgó-mérkőzés következik a Ferencváros és az Újpesti Dózsa csapatai között.

Ezért párásodott be a tekintetem, amikor újságíróként ugyanezeket az érzéseket, gondolatokat kaptam vissza Nyilasi Tibortól, aki egyik beszélgetésünk során a következőket mondta: „A Népstadion csodálatos varázsával számomra a Wembley sem vetekedhetett, nekem ez volt a szentély. Ahogyan a szocreál öltözőből kiléptünk a folyosóra, aminek a végén megláttuk a fényt, meghallottuk a morajló tömeget, kifutottunk a pályára, szemben velünk ott állt a világ egyik legjobbja, a szovjet válogatott, és nyolcvanezer ember énekelt. Tudtuk, ha beledöglünk, akkor is nyernünk kell. Hogy örömet szerezhetek ezreknek, akik ezért kedvelnek engem, az megfizethetetlen. A zsoldosok világában már minden a pénz körül forog, mi nem ezért futballoztunk. Hanem például azért, hogy két órával az 1981-es magyar–román vb-selejtező előtt álltunk a Népstadion játékoskijárója feletti régi, kis erkélyen, és arra lettünk figyelmesek, hogy könnyes szemű emberek jönnek oda hozzánk, néhányan le is térdelnek, és mondani kezdik: Tibikém, könyörgünk, nyerjetek, Erdélyből érkeztünk, alig engedtek ki, azt ígértük, a román válogatottnak szurkolunk majd, de az otthoniak is elindultak már a dombokra, hegyekre, hogy hallgathassák a Magyar Rádió közvetítését.”

Elsősorban manapság sem futballozni kellene megtanulni – persze azt sem ártana –, hanem a leckét: a labdarúgó küldetése, hogy örömet szerezzen az embereknek. Másrészt persze a szurkolónak is vágynia kell erre, elengedhetetlen, hogy képessége és szándéka legyen örülni, szeretni. E képesség és szándék 2014-ben hiányzott; jobban, mint korábban bármikor, függetlenül az eredményektől is. A hazai klubok úgymond szurkolói számos alkalommal demonstratív távolmaradásukkal, különféle tiltakozó akciókkal tüntettek, a labdarúgástól független entitásként határozva meg magukat, ami nagyjából annyira abszurd, mint azt állítani, hogy létezhet színházi közönség színházak nélkül.

Innen, ebből a mélységből viszont tagadhatatlanul egyszerűbb lépni egyet felfelé. Mert a bizalmatlanság és a szeretetlenség egy fokán túl – az általános szabállyal ellentétben – már sokkal könnyebb építeni, mint tovább rombolni. Nem kell hozzá más, csak egy gesztus, egy jó cselekedet, futballról lévén szó, akár egyetlen normális meccs. Mint volt a bukaresti 1–1, vagy eredményét tekintve a finnek ellen kiszenvedett 1–0. Már van egy-egy játékosunk és egy kapitányunk, akit újra szeretnek a drukkerek. És ilyenkor, karácsony táján mindig abban az illúzióban ringatom magam, hogy valahol egy falusi pályán már ott az a kis srác, aki halomra döntögeti a védőket, akiről még csak a szomszéd bácsi és a tesitanár tudja, de pár év múlva mindannyiunknak világos lesz: nemcsak a szeme, hanem a tehetsége is csillog, és azért jött, hogy örömet szerezzen az embereknek.