Ma lenne hetvenéves az üldözött futballzseni

Varga Zoltán, a virtuóz futballista és edző kapcsán az a kérdés: üldözési mánia vagy üldözés áldozata volt?

A helyes irányt azonban sehogyan sem lelte. Később elárulta, hogy a puritán skót Aberdeennél érezte a legjobban magát, ám a gárda láthatatlanul kiscsapat volt hozzá képest, az 1974-es vb-re készülő Ajaxban egy kezdőcsapatnyinál is több holland ász tülekedett, Dortmundban pedig kikészítette őt a primadonnákat nem kedvelő, mindent a csapatérdeknek alárendelő szürke edző, – a görög válogatottal 2004-ben Európa-bajnok – Otto Rehhagel.

Pályafutása érdemi része ezzel le is zárult, bár 1991-ben, 46 évesen is maradandót alkotott. Albert Flórián hívta haza az ötvenedik születésnapjára rendezett gálára, és a Császár nem bánta, hogy a tékozló fiút nagyobb ováció fogadja a lelátón, mint őt, az ünnepeltet. Már a bemutatásnál látványosan megölelte Vargát, aki rögtön a kezdőrúgás után magához vette a labdát, egy köténnyel és egy megkerülős csellel nyitott, ellopta a show-t Albert és a fiatalabb generáció, Nyilasi, Ebedli és a többiek elől. Az olvadozó publikum azt hitte, egyszeri csodát, tüneményt lát, ám Varga Zoli 1996-ban edzőként tért vissza a Ferencvárosba.

Ma már tudjuk, képtelen, feloldhatatlan helyzetet örökölt. Egyrészt az 1995-ös BL-főtáblás kirándulásért kapott félmilliárdnyi forintnak vészes könnyelműséggel a nyakára hágtak, és az anyagi gondok miatt a játékosok és a hívek bizalma is megrendült. Másrészt az előd, a menesztett Novák Dezső csak egy emelettel költözött feljebb, ami már önmagában nonszensz volt.

Varga Zoltán azonban egy középkori hittérítő rendíthetetlenségével és elhivatottságával állt munkába, és kezdetben – ha csak képletesen is, de – valóban majd’ mindenki térdre borult előtte. A drukkerek miatta jártak ki edzésre, és hüledezve nézték, amint Hrutkával úgy gyakoroltatja a szabadrúgásokat, hogy saját kezűleg állítgatja a lábfejét; a BVSC ellen győztes gólt szerzett Arany Laci negyvenméteres vágta után ugrott az ölébe, mert miután kihagyott egy ordító helyzetet, azt hitte, a szünetben lecserélik, ehelyett Varga megsimogatta a fejét, és azt mondta neki, nyugi, kicsi, gólt fogsz rúgni; az Olimbiakósz elleni UEFA-kupa-meccsre menet a játékosok azt állították, ha Varga csak egy hónappal korábban váltja Novákot, megint a BL-ben szerepelnének.

Az Olimpiakoszt azonban így is kiverték, és a továbbjutást érő 2−2 feletti hosszú ünneplés miatt másnap korán csak kettesben reggeliztünk Vargával az athéni szállodában. Az volt életem legemlékezetesebb reggelije. Bő két heti Üllői úti tartózkodás után Zoli pontosan meghatározta, a pályán és a klubházban ki hátráltatja a Ferencvárost céljai elérésében; ez egészen lenyűgöző volt, az azonban riasztó, amikor kijelentette: ezeket az embereket még az őszi szezonban egytől egyig ki kell rúgni, különben semmi remény.

Nagyjából ekkor döbbentem rá, hogy Varga Zoltán annyira idegen test az 1990-es évek magyar labdarúgásában, mint az ógörög drámák tragikus hősei. Oly éles ellentmondásban áll korával és közegével, hogy bukása törvényszerű. Az is volt, kispesti, dunaújvárosi, diósgyőri, győri epizódjai, felvillanásai, hányattatásai e múltidézőben már szóra sem érdemesek. Hozzá méltó pályafutása 1996. október 29-én Newcastle-ban ért véget, ahol a Ferencváros a tündökletes, 3−2-es hazai győzelem után 4−0-s verést kapott, és Vargát onnantól már az eredmények sem tudták megvédeni.

Mások pedig nem is akarták. Mert kétségtelenül szép számmal akadnak emberek, akiken erőt vesz az üldözési mánia, de olyanok is, akiket valóban üldöznek. Soha nem lesz egyértelmű válaszunk rá, Varga Zoltán melyik kasztba tartozott inkább.