Mikor és miért állt össze először az Aranycsapat?

Utolsó élő játékosa, Buzánszky Jenő elhunyta kapcsán az Aranycsapat történetét és tagjai sorsát dolgoztuk fel.

Volt nekünk egy Aranycsapatunk, amely egyébként története legfontosabb, legrangosabb versenyén, az 1954-es világbajnokságon ezüstérmet szerzett, és a svájci vb egyetlen összecsapásán sem játszott a híressé vált Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor összeállításban. Hogy akkor miért lett mégis Aranycsapat? Részben, mert 1952-ben megnyerte a helsinki olimpiát. Amelynek egyetlen meccsére sem a klasszikus formációban futott ki.

Az évszázad mérkőzésére 1953. november 25-én a londoni Wembley Stadionban viszont igen. A 6:3-as diadal számunkra valóban az évszázad mérkőzése volt, és az angolok is előszeretettel használták a match of the century terminológiát, bár inkább a találkozó előtt. (De vigyázzunk, német nyelv- és futballterületen a Jahrhundertspiel, olasz földön a partita del secolo alatt az 1970-es mexikói világbajnokság elődöntőjét értik, az olaszok ekkor hosszabbításban gyűrték le 4:3-ra az NSZK-t.)

A másik korszakos bravúr, az Európa-kupa megnyerését jelentő, 1953. május 17-ei, római, olaszok feletti 3:0 alkalmával szintén az epigrammaszerűen memorizált tizenegy kezdett, a szünetben váltotta Hidegkutit Palotás Péter. (Mint ahogyan a Wembleyben is beszállt a 78. percben Grosics helyére Gellér Sándor.)

A megrögzött futballhívek számára ezek ismert tények. Mint ahogyan az is, hogy a keretben, de sokszor a pályán is feltűnt a virtuóz jobbszélső, Sándor Károly, a Bozsikhoz mérhető irányító, Kovács Imre, a csatársorban többször is remeklő – még mindig élő – Tóth II József, az NSZK-val szemben 3:2-re elveszített vb-döntőn kapitális ziccert rontó, ezért bűnbaknak kikiáltott Tóth Mihály, no meg – a teljesség igénye nélkül – Börzsei János, Dalnoki Jenő, Kovács József, Szojka Ferenc, Csordás Lajos, korábban Szusza Ferenc, később Fenyvesi Máté, Várhidi Pál. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány egyszer különleges érzékkel, máskor még különlegesebb szeszéllyel sakkozott a klasszis futballistákkal, mint afféle bábukkal. Sándor Csikar nemcsak azért vált kegyvesztetté, mert virtuozitása miatt nem remélte tőle, hogy aládolgozik az összekötő zseninek, Kocsisnak, hanem mert a felesége rúzsozni merészelte a száját; Kovács Imrét azért cserélte Zakariásra, mert Bozsik mellett nem még egy agytrösztre, hanem egy nagy munkabírású szűrőre volt szüksége. Persze mindenkinek megvolt az egyéni, olykor a vak véletlen, olykor a Sebes által kimért sorsa, az igazán izgalmas kérdés talán mégis az: mikor és miért állt össze először az Aranycsapat?

A válasz a hol kérdésére hátborzongató, hiszen történelmi vereségünk, a vb-döntő helyszínén, a berni Wankdorf Stadionban. Csakhogy természetesen nem 1954. július 4-én, hanem 1952. szeptember 20-án, az Európa-kupa csoportmérkőzésén, annak is a 31. percében. Amikor a házigazda Svájc már 2:0-ra vezetett, és a szövetségi kapitány ekkor cserét határozott el. Palotás Péter helyére beküldte Hidegkuti Nándort, és ezzel a hadrend is megváltozott, az MTK-ban már alkalmazott hátravont középcsatár taktikájával, a 4-2-4-es formáció tulajdonképpeni első alkalmazásával nem tudtak mit kezdeni a svájciak. Puskás két góljával még az első félidőben egyenlített, majd Kocsis és Hidegkuti révén 4:2-re fordított a magyar válogatott.

Az információáramlás, a hírközlés kezdetleges módja miatt e fegyver még a következő esztendőben is minden ellenfelet megdöbbentett, a londoni 6:3-ban is oroszlánrésze lett annak, hogy a tanácstalan angol centerhalfnak, Harry Johnstonnak halvány fogalma sem volt arról, mit kellene tennie Hidegkutival. Az 1953-ban játszott nyolc mérkőzésből négyszer az Aranycsapat kezdett; többször, mint bármelyik más esztendőben. Utoljára 1954. április 11-én Bécsben, a Praterben látták együtt a verhetetlen tizenegyet, nem éppen világrengető formában: 1:0-s győzelmünkhöz Ernst Happel öngóljára volt szükség.

Az Aranycsapat híre azonban önálló életre kelt. Hét évtizeden át is alig halványult, sőt minél gyengébbnek és reménytelenebbnek tűnt az aktuális magyar válogatott, annál feljebb értékelődtek az 1950-es évek héroszai. Puskás első, 1981-es hazatérése – az angolok elleni vb-selejtező előtt lépett pályára a Népstadionban – elképesztő rokonszenvtüntetésbe torkollt, Kocsis Sándor hamvainak hazahozatala még 2012-ben is országos üggyé nemesedett. A jelenség, ez a sajnos egyre passzívabb futballromantika azonban messze szétfeszíti az ország, sőt a nemzet kereteit. Erdélyi barátom a minap a török–szír határról üzente, hogy a szíriai útlevélkezelő magyar útlevele láttán „Puszkasz, Puszkasz!” kiáltásban tört ki, az európai szövetség hétfői, zürichi gáláján pedig 2014 legszebb góljáért a Puskás-díjat ítélték oda James Rodrígueznek.

Az Aranycsapat névsorát sokan kívülről fújják, de azt kevésbé, hogyan alakult az immár elhunyt legendák személyes sorsa.

Grosics Gyula (Dorog, 1926. 02. 24. – Budapest, 2014. 06. 13.): A későbbi Fekete Párduc Dorogon kezdte pályafutását, a Mateosz, a Honvéd és a Tatabánya kapusmezét viselte, s bár aláírt szerződése volt a Ferencvároshoz, nem engedték ott védeni. Az ötvenes években hazaárulásért perbe fogták. 86-szoros válogatott 1947 és 1962 között. Edző, sportvezető, a Volán SC elnöke, az MDF országgyűlési képviselőjelöltje, 2011-től a nemzet sportolója. Hosszú betegeskedés után tavaly nyáron, 88 évesen hunyt el tüdőproblémák miatt.

Buzánszky Jenő (Újdombóvár, 1925. 05. 04. – Esztergom, 2015. 01. 11.): Dombóváron kezdett futballozni, Pécsett és Dorogon folytatta, innen került be vidéki klubból egyedüliként az Aranycsapatba, a jobbhátvéd posztjára. Eredeti szakmája vasúti tiszt. 49-szeres válogatott 1950 és 1956 között. Edző, sportvezető, 2011-től a nemzet sportolója. A legendás gárdából ő hunyt el utoljára, 89 évesen idén január 11-én, vastagbélrákban.

Lóránt Gyula (Kőszeg, 1923. 02. 06. – Szaloniki, 1981. 05. 31.): Otthon, Kőszegen kezdte karrierjét, viselte a Szombathely, a Vasas, a Nagyvárad, az Arad, a Honvéd, a Spartacus és a Vác mezét. 37-szeres válogatott 1948 és 1955 között. A kőkemény középhátvédből kiváló edző vált, itthon a Debrecen és a Honvéd, Németországban egyebek között a Bayern München, a Frankfurt, a Kaiserslautern, Görögországban a szaloniki PAÓK kispadján ült. Utóbbiról szédült le 58 évesen 1981 májusában, egy kihagyott helyzet után, szívroham végzett vele. Hamvait 2011-ben hozták haza szülővárosába.

Lantos Mihály (Budapest, 1928. 09. 29. – Budapest, 1989. 12. 31.): A Mávagban indult a pályafutása, de felnőttként hűséges maradt az MTK-hoz tizennégy éven át. 53-szoros válogatott 1949 és 1956 között, balhátvédként öt gólt rúgott. Edzősködött a görög Olimbiakósznál és négy hazai vidéki klubnál. 1989 szilveszterén, 61 évesen szívbetegség vitte el.

Bozsik József (Kispest, 1925. 11. 28. – Budapest, 1978. 05. 31.): Tősgyökeres kispesti, itt kezdett kölyökként, majd folytatta a Kispesti AC-ból lett Honvédban 19 éves felnőttpályafutása során. Hazai csúcsként 101-szeres válogatott 1947 és 1962 között, s 11 gólt szerzett a kiváló jobbfedezet. Az ötvenes években parlamenti képviselőt kreáltak belőle, de lemondatták a Honvéd dél-amerikai túrája miatt. Visszavonulása után volt klubja szakosztályvezetője és edzője, 1974-ben egy mérkőzés (Ausztria ellen 0-1) erejéig szövetségi kapitány. Szívelégtelenség okozta korai halálát 52 évesen.

Zakariás József (Budafok, 1924. 03. 05. – Budapest, 1971. 11. 22.): Budafok után felnőttként a Kábelgyár, a Gamma, a Mateosz, az MTK és az Egyetértés csapatát erősítette a balfedezet. 37-szeres válogatott 1947 és 1954 között, az egyetlen, aki a vesztes vb-döntő után már nem viselhette a címeres mezt. Edzőként kisebb hazai klubok mellett 1961-től 1967-ig Guinea nemzeti gárdáját irányította. Elsőként távozott az Aranycsapat tagjai közül: 47 esztendősen váratlan érrendszeri problémák miatti műtétje közben érte az agyembólia s a halál.

Budai II László (Rákospalota, 1928. 07. 19. – Budapest, 1983. 07. 02.): A jobbszélsőt húszévesen szerződtette a Ferencváros, majd hatalmi szóval elvitte a Honvéd. 39-szeres válogatott 1949 és 1959 között, tíz gólt szerzett, Sándor Csikarral küzdött meg a posztért. Később kisebb katonacsapatokban edzősködött, s hű maradt szűkebb pátriájához, Rákospalotához. 55. születésnapja előtt nem sokkal agyvérzés vitte el.

Kocsis Sándor (Budapest, 1929. 09. 21. – Barcelona, 1979. 07. 22.): Már 17 évesen a Ferencváros csillagának számított, s talán örökre az marad, ha a kommunista politika a Honvédhoz nem vezényli. A jobbösszekötő 1948 és 1956 között 68 válogatottmérkőzésén 75-ször volt eredményes, az 1954-es vb gólkirálya 11 találattal. A forradalom után nem tért haza, rövid svájci kitérő után a Barcelona szerződtette, ahol 1966-ig kétszeres spanyol bajnok és kupagyőztes lett. Edzősködött is a katalánoknál és Alicantéban, majd súlyos betegségek – érszűkület, gyomorrák – támadták meg, a bal lábfejét amputálni kellett. Nem volt még ötven, amikor kiesett (kiugrott?) egy barcelonai kórház ablakán, és szörnyethalt. Hamvait 2012-ben hozták haza.

Hidegkuti Nándor (Budapest, 1922. 03. 03. – Budapest, 2002. 02. 14.): Óbudai polgári család sarja. Az Újlaki FC, az Elektromos és a Herminamező érintésével 1947-ben igazolt az MTK-hoz, ahol 1958-ig játszott. 69-szeres válogatott 1945 és 1958 között, 39 gólt szerzett a visszavont középcsatári poszt etalonja, az Aranycsapat legidősebbje. S edzőként is nagyot alkotott: a Győrrel magyar, az Al-Ahlival egyiptomi bajnok, a Fiorentinával KEK- és kupagyőztes lett. Közel a nyolcvanhoz szívelégtelenségben hunyt el.

Puskás Ferenc (Kispest, 1927. 04. 01. – Budapest, 2006. 11. 17.): Minden idők egyik legjobb futballistája, a gárda csapatkapitánya, esze, balösszekötője, itthon a Kispestből lett Honvéd állócsillaga, 1945 és 1956 között 85 válogatott-találkozón 84 gólt szerzett. Az ötvenhatos forradalom után emigrálva a Real Madridnál is korszakos klasszissá vált, spanyol válogatott, gólkirály, bajnok, BEK-győztes, az 1960-as BEK-döntőben négyszer talált be. Edzőként sokfelé működött, a görög Panathinaikószt BEK-döntőbe vezette, hazatérése után 1993-ban négy meccsre a magyar válogatott szövetségi kapitánya volt. 2004-től a nemzet sportolója. Alzheimer-kór támadta meg a szervezetét, utolsó éveit kórházban töltötte, 79 évesen hunyt el keringési elégtelenségben. A Szent István-bazilikában nyugszik.

Czibor Zoltán (Kaposvár, 1929. 08. 23. – Győr, 1997. 09. 01.): Komáromi illetőségű vasutascsalád sarja, mozdonyvezetőből lett a Ferencváros klasszis balszélsője, innen a katonai behívó elől a Csepelhez ment, de végül megszerezte a Honvéd. 1949 és 1956 között 43-szoros válogatott, 17 gólt szerzett. A forradalmat követően Kocsishoz hasonlóan a Barcelona szerződtette, majd Svájcban, Ausztriában és Kanadában vezetett le. 1990-ben hazatért Komáromba, 1997-ben hunyt el rákban.