Ha létezne ilyen kategória, Nyílra azt mondhatnánk, közép-európai világklasszis volt. A 70-es és 80-as évek itthoni futballközege már nem engedélyezte számára, hogy azt a pályát fussa be, mint hazai elődei vagy nála játéktudásban, egyéb nélkülözhetetlen és nélkülözhető tulajdonságokban semmivel sem különb olasz és német kortársai, de eredményei mai szemmel így is lenyűgözőek, elérhetetlenek. Hetven válogatottsága alkalmával rúgott és fejelt 32 gólt, megjárt két vb-t, tinédzserként szerepelt a Kupagyőztesek Európa-kupája döntőjében, Európa második számú góllövőjeként ezüstcipőt nyert – csak azért nem aranyat, mert azt elcsalták előle –, magyar és osztrák bajnok, kupagyőztes, gólkirály.
Mégsem ettől ő „a Nyilasi”. Nem a mulandó(?) sportsikerektől, hanem az örök barátságtól, azaz inkább szerelemtől, amely a Ferencvároshoz, a labdarúgáshoz köti. Az Aranycsapat generációjáról mondják, elsősorban még azért futballozott, hogy az embereknek örömet szerezzen; néhány követőt azonban még ugyanez a cél vezetett, és ebben a sorban volt – Törőcsik András mellett – valószínűleg az utolsó Nyilasi.
Beleszületett az akkor még létező Fradi-családba, és soha nem tudott, nem is akart kiszakadni belőle. Amikor huszonnégy évesen csalódott a Volántól elszenvedett vereség miatt a csapatra támadó szurkolókban, akkor sem jutott eszébe, hogy máshova igazoljon, inkább visszavonult. Persze átmenetileg, mert 1981-ben már ismét ő volt az aranyérmes FTC vezéralakja. Később az elsők között szerződhetett hivatalosan külföldre, de akkor sem ment messzebb Ausztriánál, és szabadideje jelentős részét azzal töltötte, hogy legelesettebb hazai rajongóinak legfaramucibb kéréseit is megpróbálta teljesíteni. Biztosan több személyes ügyben „járt el”, mint az akkori bécsi magyar konzul.
Hazatérve nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb őt illeti a Ferencváros kispadja, és amikor elfoglalhatta, már puszta jelenlétével előhívta a régi daliás időket. 1992 tavasza az összetartozás visszahozhatatlannak hitt példáját idézte az Üllői úton és az egész országban. A játékosok két órával edzés előtt jártak ki a pályára, hogy együtt reggelizzenek, a szurkolók felhőszakadásban is elindultak a meccsre, és láss csodát, a kezdőrúgásra kisütött a nap, a bajnoki címről döntő diósgyőri mérkőzés hajnalán fradista csatakiáltásokra ébredt Miskolc, hazafelé menet pedig megelevenedett, kizöldült a hármas út, hisz a környékbeli falvakból emberek ezrei integettek zöld-fehér sálakkal, törülközőkkel, rongyból sebtiben fércelt zászlókkal a csapat aranybuszának.
Térben és időben csodálatos, megismételhetetlen utazás volt Nyilasival az a tavasz. Érezte ezt ő is; nem csak a csodát, a megismételhetetlenséget is. Öt évvel későbbi edzősködése során már sokat gyötrődött, mert a Fradi megszűnt család lenni, és a régi stadionnal együtt a kerítésen virító falfirkát is lebontották, amely éveken át azt üzente: „Nyíl! Gyere haza!” Az ismeretlen alkotó nem ragozta túl a felhívást, de így is mindenki tudta, kihez szól és mit jelent. Nyilasit napjainkban végre újra az első vonalban találjuk; igaz, nem a Fradiban, hanem a válogatottnál, Dárdai Pál szövetségi kapitány segítőjeként.
Nyilasi Tibor nem egyedi figurája a magyar labdarúgásnak. Elődei vannak, csak utódai nincsenek. Puskás 1927-ben született, Albert és Mészöly 1941-ben, Nyilasi és Törőcsik 1955-ben. Tizennégy évente új és új klasszisok, mintha a Gondviselés mérte volna így. Hogy mire kiballag az előző korosztály, felcseperedjen a következő. De hatvan esztendeje ez a fonal is megszakadt, az 1969-esek névsorát már hiába böngésszük. 2019-ben nemigen lesz kit felköszöntenünk, úgyhogy várhatjuk 2030-at – akkor lesz Nyilasi Tibor 75!
