Gyászszertartását Kiss-Rigó László szeged–csanádi megyés püspök vezette, ugyanő egy esztendeje még e szavakkal méltatta az ünnepeltet: „Az már régen történt, amikor sportolóként a csúcson voltál, de emberként most is a csúcson vagy. Akárhonnan is fújt a szél, te mindig kitartottál az értékeid mellett.”
Gyula bácsi megindultságában azért fohászkodott a Jóistenhez, hogy túlélje a csodálatos estét. Rudas Ferenc, a válogatott labdarúgók 1921-es születésű korelnöke, oldandó a hajdani vagány futballistákhoz kissé már túlzottan is magasztos hangulatot, felidézte, amint a Fekete Párduc, talán egyszer az életben, köténygólt kapott; a mérkőzés után senki egy árva szót sem szólt, aztán a két nappal későbbi tréningre érkezve mindenki a padon találta a szerelését, így Grosics is, a nadrágjába hajtva egy köténnyel. Az ünnepelt jót nevetett, ez a tatabányai potya láthatóan cseppet sem viselte meg, ellentétben az 1954-es vb-döntő nyugatnémet dugóival, amelyek feltehetően a másvilágon is kísértik.
A 88. születésnapra célozva valaki megjegyezte, ha a két nyolcas közül az egyiket eldöntjük, az máris a végtelent jelöli. Az Aranycsapat és Grosics Gyula híre, neve valóban csak e dimenzióval mérhető, életpályája azonban tavaly június 13-án véget ért. Az aranycsapat utolsó hírmondója, Buzánszky Jenő akkor úgy búcsúzott tőle: „A Földön egy csillaggal kevesebb, az égen eggyel több”, aztán idén januárban ő is felköltözött az égi csillagok közé. Mint ahogyan 2014 szeptemberében Sándor Csikar is.
A korszak földi csillagai pedig egyre kevesebben vannak, az egykori rajongók többsége talán a létezésükről sem tud. Pedig Rudas Ferenc tavaly nyári, átmeneti gyengélkedése után, közel a 94. évéhez ismét kezd remek formába lendülni, Tóth II József, aki májusban lesz 86, örökös csepeliként ma is ott lakik csendesen, észrevétlenül a pálya közelében, egy panelban, Várhidi Pál 84. éve dacára egészen a közelmúltig járta Erdélyt, Kárpátalját és a Felvidéket az összmagyar diákbajnoksággal. Fenyvesi Máté, Faragó Lajos, Kovács Ferenc és Raduly József is velünk élő történelem, ők még – ahogyan Buzánszky Jenő elhunytakor fogalmaztunk – ajtók a múltba. Ki kell nyitni mindegyiket, ahányszor csak lehet.
