Kedd éjfél előtt néhány perccel Koman Vladimirt leigazolta a Diósgyőr. A 36-szoros válogatott, 25 éves középpályás idestova kilenc hónapja volt klub, s ekként munka nélkül. Ennyi idő alatt egy gyereket is ki lehet hordani, az ungvári születésű labdarúgó esetében az „újszülött” egy szerződés.
Koman 2014. május 22-én szerepelt eleddig utolsó hivatalos mérkőzésén, amikor Magyarország Debrecenben 2-2-es döntetlent játszott Dániával. Egy héttel korábban lejátszotta utolsó meccsét a jekatyerinburgi FK Ural színeiben is, 2-1-re legyőzték Nyizsnyij-Novgorodban a Volga csapatát. Azóta csak edzett, mérsékelt rendszerességgel.
Illetve tegnaptól immár üzemszerűen, mert ma hajnalban a játékos elrepült a DVTK együttesével törökországi edzőtáborozásra, immár teljes jogú csapattagként. Előtte azonban tegnap délután már gyakorolt Miskolcon Szivics Tomiszlav irányításával. Koman Vladimir a legmagasabbra taksált Magyarországon játszó futballista holtversenyben a ferencvárosi Bernard Lamah-val, értékük 1,5 millió euró. Az első diósgyőri edzése előtt beszélgettünk vele.
– Lenne öt perce a tréning előtt?
– Csak három – feleli nevetve. – Nem, sokkal több is
– Megkönnyebbült, hogy végre van csapata?
– Bevallom, nehezen viseltem a tétlenség hónapjait. Most már az volt az elsődleges célom, hogy valahová leszerződjek, május óta nagyon sok idő eltelt, és annál nincs rosszabb forgatókönyv, mint ha egy labdarúgó nem játszik. Pedig amikor májusban felbontottam a szerződésemet Jekatyerinburgban, úgy tűnt, nem lesz semmi gond. Két, nagyon komolynak tűnő szerződésajánlatom volt.
– Aztán?
– Aztán elkezdtük a tárgyalásokat a két klubbal, és nem lett semmi az ügyletekből. Később újabb tárgyalások kezdődtek újabb klubokkal, s mivel szabadon igazolható voltam, tehát ingyen vihettek, nem pánikoltam. Egy darabig. De amikor már jó fél éve nem futballoztam, akkor kezdett elegem lenni a munkanélküliségből.
– Úgy tudom, a Diósgyőr már korábban megkereste.
– Ez igaz, de – mit szépítsük – sokáig bíztam abban, hogy sikerül külföldi csapatot találnom. Nem sikerült. Most már látom, fél évet elveszítettem a pályafutásomból. Közben azért edzettem az MTK-ban, Németh Krisztiánnal együtt, de azért az nem ugyanaz, mintha éles bajnoki meccsekre készültem volna.
– Egervári Sándorral, az U20-as, majd a nagyválogatott egykori szövetségi kapitányával beszélgettem, azt mondta, örült volna, ha Némethtel egy csapathoz kerül, hiszen annak idején az U20-as világbajnoki bronzérmes csapatban is remekül megértették egymást.
– Én sem bántam volna, de másképp alakult. Ő Kansasbe került, én Diósgyőrbe.
– Nem bánta meg, hogy ilyen sokáig kivárt?
– Nem vagyok egy megbánós fajta. De azt is tudom, hogy kutya kemény dolgom lesz Diósgyőrben, senki sem garantálja a tagságot a kezdő tizenegyben, jókora lemaradást kell ledolgoznom. Még szerencse a szerencsétlenségben, hogy egyszerre kezdhetem a téli felkészülést a többiekkel Törökországban.
– Ugyancsak Egervári mondta, hogy nem használt a karrierjének a gyakori klubváltás. Sampdoria, Avellino, Bari, Monaco, Krasznodar, Ural
– Amikor fiatal az ember, nincs még húszéves, könnyen ugrabugrál. Most, a huszonhat felé közeledve, házas emberként inkább a stabilitásra vágyom. Mindegy, nem vagyok boldogtalan az eltelt évekért, bár nyilván másképp is alakulhatott volna.
– Diósgyőr végcél a pályafutásában, vagy csak egy újabb állomás?
– Ez most egyáltalán nem foglalkoztat. Játszani akarok, méghozzá jól, és akkor minden jön magától. Akár egy kedvező külföldi szerződés is. Meg a válogatottság, amiről nem mondtam le, sőt feltett szándékom, hogy tavasszal visszaszerzem a helyem a nemzeti együttesben.
