„Történelmileg az első nemzetbeli találkozó ez a mai. Ahogy a lelátón kifeszített transzparensen is olvasható, egy vérből vagyunk, sajnos azonban nem egy ország határain belül” – kezdte köszöntő beszédét Hájos Zoltán, Dunaszerdahely polgármestere az első Felvidék–Székelyföld labdarúgó-mérkőzés előtt. Azt már csak négyszemközt tette hozzá: „Sokan azt mondják, hogyha a határok eltűntek, egy hazában vagyunk. Csakhogy a haza ott van, ahol jog is van.”
2015-ben Európa szívében még sajnos elhangozhat ez a mondat
A valóban történelmi összecsapás színhelye tehát a felvidéki tömbmagyarság, a szó szerinti hatalmas magyar sziget, a Csallóköz fővárosa, Dunaszerdahely. Az a DAC-stadion, amely 2008 vészterhes novemberének első napján – az első bécsi döntés, a többek között a Csallóközt is az anyaországhoz visszacsatoló határozat kerek, hetvenedik évfordulóján – a Dunaszerdahely–Slovan szlovák bajnoki rangadónak volt a helyszíne, s amely a kommandósok brutalitása miatt kis híján emberhalálba torkollott. A legsúlyosabb sérüléseket szenvedő fiatalember, Lengyel Krisztián azóta is nyomorék
Dunaszerdahely most már szimbólum
Most ilyesmi nem fenyegetett, baráti, testvéri hangulatban zajlott a találkozó. A két csapatot alsóbb osztálybeli labdarúgók alkották, szinte kizárólag magyar anyanyelvűek, bár a székelyföldieknél egy-két román futballista is pályára lépett. A diszkriminációnak nem volt helye a mérkőzés megszervezésekor, nem volt feltétel a magyar identitás – más kérdés, hogy kilencvenöt százalékban nemzettársaink alkották a két együttes keretét.
Novák Vilmos, Székelyföld szövetségi kapitánya profi – bár nem élvonalbeli – futballistákból állította össze csapatát, Ladislav Molnár, alias Molnár László, a Slovan egykori válogatott kapusa, az Újpest valamikori trénere, a házigazda szakvezetője megyei szintű labdarúgókból, s a későbbiekben ennek megfelelően a vendégek irányították a játékot.
Addig azonban Vadkerti Imre, azaz Jimmy, a Kormorán együttes frontembere elénekelte a magyar és a székely himnuszt, meg kell adni, osztályon felüli hangminőséggel.
Budafok is beszállt két rekesz Törley-pezsgővel
A kezdőrúgást a magyar parlament nemzeti összetartozási bizottságának alelnöke, Szabolcs Attila – Budafok korábbi polgármestere – és Berényi József, Nagyszombat megye közgyűlésének alelnöke, az MKP elnöke végezte el, majd Kosár Csaba játékvezető sípjelére elkezdődött a mérkőzés, mintegy 1500-2000 néző előtt. A nézőteret transzparensek díszítették, mint például az „Egy vérből vagyunk” szövegű drapéria.
Az első félidőben végig a képzettebb játékosokból álló székely válogatott irányította a játékot, de gól nem született, leginkább a pazarul védő Rusznák Ádámnak köszönhetően.
Fel-felzúgott a „Ki a jobb? Magyarország!” kórus, s imitt-amott a „Vesszen Trianon!” rigmus is hallható volt, de mivel a mérkőzés nem az MLSZ fennhatósága alá tartozik, nem rohantak be a lelátóra a fogdmegek, s nem verték vasra a határainkon belül büntetendőnek nyilvánított történelmi véleménynyilvánítás hangoztatóit. (Nota bene: a meccset biztosító szerdahelyi rendőrök kivétel nélkül magyarul beszéltek )
A szünetben az Aranyfácán (Zlaty Bazant) sör reklámját viselő, szemközti kocsmában elfogyasztottunk egy korsó sört (90 eurócentet, azaz 270 forintot kóstált a hibátlan minőségű nedű), miközben belehallgattunk egy helyi hölgy telefonbeszélgetésébe: „Anya, itt vagyok a Tyúkosnál!” (Ez az Aranyfácán akart lenni )
Aztán elkezdődött a második félidő, s a 69. percben a csereként beállt Jakus Tamás egy kipattanó labdát laposan Gazda Botond hálójába vágott, s ezzel az esélytelenebb hazai válogatott megnyerte a mérkőzést.
Nagy Dávid főszervező, a Felvidéki Labdarúgó Egyesület alelnöke a záróbanketten köszönetet mondott a székely testvéreknek, amiért vállalták a több mint ezer kilométeres utazást, Szabolcs Attila pedig – budafoki kapcsolatainak köszönhetően – egy-egy rekesz prémiumminőségű Törley pezsgővel hálálta meg a csapatoknak a feledhetetlen délutánt.
