Mintha mindenki elveszítette volna egy rokonát

Hatvanöt évvel ezelőtt győzte le Uruguay vb-döntőben, 210 ezer néző előtt a házigazda brazilokat. A „lelki Hirosima” örökre nyomott hagyott.

Ám még hátra volt az Uruguay elleni utolsó meccs, amely a meccsek alakulása miatt gyakorlatilag a döntő volt. Az uruk a spanyolokkal csak ikszeltek, a svédeket pedig nagyon nehezen verték meg. A házigazdának így tehát elég lett volna egy döntetlen is, egy brazil napilap pedig odáig ment, hogy a meccs napján „Íme, a világbajnokok” feliratot biggyesztett a válogatott fotója fölé. Obdulio Valera csapatkapitány emiatt „olyan ideges lett, hogy megvett annyi példányt, amennyit csak bírt, majd a hotelban levizeltette az újságokat csapattársaival” – áll Lukács Dániel cikkében. Az uruguayi válogatott védekezésre rendezkedett be – ugyanazzal a taktikával, amellyel Svájc korábban már megizzasztotta a brazilokat a vb-n (döntetlen lett az alpesiek jutalma). A 160 ezres arénába 210 ezren zsúfolódtak össze, mindenki hatalmas győzelmet várt, de a brazilok ismét szenvedtek.

Zizinhoék vezetést szereztek a szünet után, de az uruguayiak a 66. percben egyenlítettek (nyitóképünkön). A drukkerek nem buzdították úgy a hazaiakat, mint kellett volna, az uruk felbátorodtak, majd helyi idő szerint 1950. július 16-án délután négy óra harminchárom perckor Alcides Ghiggia – aki az előző gól előtt gólpasszt adott – elcsendesítette a Maracanát. „Kétszázezer szurkoló, akik mind biztosak voltak csapatuk győzelmében, hirtelen elhallgatott” – írta az esetről napjaink uruguayi ászáról, írott könyvének (Suárez, GABO Kiadó, 2014.) futballmúltra visszatekintő fejezetében Luca Caioli. Az olasz sportújságíró később idézte a brazil Mario Filhót, aki a Jornal dos Sports másnapi vezércikkében így írt:

„A város bezárta ablakait és gyászba borult. Olyan volt, mintha minden brazil elveszítette volna egy közeli rokonát. Vagy, ami még rosszabb, mintha minden brazil elveszítette volna becsületét és büszkeségét.”

Egy drámaíró, Nelson Rodriguez „lelki Hirosimának” nevezte azt, amit ma már mindenki csak Maracanazóként ismer. A brazilok 1954-ben léptek pályára itt legközelebb, fehér mezüket jó időre elfeledték, és bűnbaknak és árulónak kiáltották ki csapatuk három fekete játékosát. Egyikük, Barbosa ötven évvel később, a halálos ágyán arra panaszkodott, hogy ugyan az országban 30 év a legnagyobb börtönbüntetés, ő életfogytiglant kapott olyanért, amit el sem követett. A válogatott 64 évvel később egy másik óriási vereséggel „feledtette” a Maracanazót: a 2014-es, szintén hazai rendezésű világbajnokság elődöntőjében 7–1-re veszített Németország ellen. A találkozónak otthont adó Mineirao stadion után ezt Mineirazóként emlegetik.

Brazíliával ellentétben Uruguayban természetesen mindenki ünnepelt, a korábban dühös csapatkapitány, Varela pedig együtt ivott a vesztesekkel, majd azt mondta: „az uruguayi címerrel a mellünkön megkétszereződik az erőnk”. Népszerű értékelése volt az uruguayi eseményeknek, hogy az egyébként 1831-ben már kiirtott indiánoktól eredeztetett garra charrúának (a garra szívósságot jelent, a charrúá pedig az egykor Uruguay területén is élő indián őslakosokat) köszönhetően nyertek. Az első uruguayi gólt szerző legenda, Juan Alberto Schiaffino ezzel kapcsolatban Luca Caiolinak bevallotta: „Soha senki nem fogja azt mondani vagy írni, hogy azért vertük meg a brazilokat, mert remekül futballoztunk? Mindig azt mondják majd, hogy a garra, a szívósságunk miatt nyertünk, és azért, mert keményebbek és hősiesebbek voltunk náluk? Ez a vélekedés több kárt okozott a futballunk és az ország számára, mint a legnagyobb árvizek”.

A válogatott 20 évvel az első – hazai rendezésű – világbajnokság megnyerése után diadalmaskodott ismét, a meccs azóta is viszonyítási pontnak számít. Persze ennek volt negatív következménye is: Mario Romano a Caioli-könyvben azt mondta, sokáig elvárták az emberek a csapattól az első helyet. Hozzátette: „Csak hatvan évvel a Maracanazo után, a dél-afrikai világbajnokságon elért negyedik helyet fogadták újra úgy az emberek, ahogy kell: boldogan, ünnepelve”.