Szombaton folytatódik a bournemouth-i csoda

A csőd közeléből és a profi angol futball legaljáról küzdötte magát néhány év alatt az elitbe az AFC Bournemouth.

A menedzser tudja azt is, mitől lehet sikeres a következő szezonban: szerinte nem szabad túl sokat igazolni, mert akkor felborul a csapat egyensúlya – kérdéses, hogy ez a teória beválik-e, hiszen a Burnley pont ebbe bukott bele az előző szezonban. Nem is biztos, hogy a Bournemouth tartja magát a tervhez: eddig már hat játékost igazolt Eddie Howe, igaz csak egyikükért – a fiatal angol balhátvédért, Tyrone Mingsért – fizetett, közel nyolcmillió fontot, így ő lett a klub legdrágább szerzeménye. A Bournemouth egyébként az átigazolások során a közösségi médiát is segítségül hívja: lecsekkolja a kiszúrt játékosok nyilvános Facebook- és Instagram-posztjait, és eldönti, beleillik-e az adott személy a csapatba. Eddie Howe szerint ezzel a módszerrel a hatalmas összegekkel izmozó egyesületekkel szembeni pénzügyi hátrányukat csökkenthetik. Olyan játékosokat keres, akiknek jó a munkamoráljuk, és fejlődni akarnak.

A fentiekből is látszik, mekkora a Debrecen-méretű dél-angliai város csapatának lemaradása a PL nagyjaihoz képest, hiszen a csapat keretét még harmincmillió fontra sem értékeli a mértékadó Transfermarkt – összehasonlításul: a liga legértékesebb játékosának tartott Eden Hazard értékét 49 millióra becsülik. A Bournemouth-ban szerepel egyébként a legkevesebb, tizenhárom külföldi, ez a vezetőedző elmondása szerint szándékos, minél inkább brit csapat akarnak maradni. Ehhez képest a mostani érkezők között csupán egy angol akad, a már említett Mings.

A Premier League csapatainak fő bevételi forrásai a belépők és a tévéadások utáni jogdíjak, utóbbiból eddigi történetük legnagyobb pénzeit szakíthatják: tavaly a liga legkevesebb tévés pénzét a Queens Park Rangers szedte be, de az is 64,5 millió font volt, ez tizenháromszorosa a Bournemouth tavalyi költségvetésének. A stadionpénzek tekintetében viszont jelentős lesz a lemaradás, hiszen a PL legkisebb arénája a Bournemouth-é, a 11 700 fő befogadására alkalmas Dean Court, amelyet egy szponzori szerződés keretében Vitality Stadionná neveztek át nyáron – az egészségbiztosító három évre kötött szerződést a klubbal, de nem tudni, mennyi pénzt fizetett. A csapat mezét a manchesteri JD Sports gyártja, ezzel egyedülálló a mezőnyben, amelynek felét az Adidas és a Puma öltözteti.

Mindenesetre a klub nem feledi azokat az időket sem, amikor a lakosok tartották életben a csapatot: egy helyi szurkoló, Tom Latchem a The Guardian hasábjain mesélte el, hogy édesapja a megtakarításaiból ajánlott fel ezer fontot 1997-ben a klubnak – úgy, hogy szinte biztos volt benne, sosem látja hasznát a pénznek. Erre eltelt tizennyolc év, és az AFC Bournemouth a PL-be jutott – Howe vezetőedző pedig azoknak ajánlotta a sikert, akik kisegítették valamikor az egyesületet. Hozzá kell tenni: orosz milliárdok nélkül ma sem lenne sehol a dél-angliai város klubja, igaz, Gyemin nem cserélte le az alkalmazottakat, akik többsége a városban született vagy itt volt köze először a futballhoz.

A csapat drukkerei jó ideje éneklik már a lelátókon, hogy „Senki sem hallott rólunk [ ], de ez minket nem érdekel” – átköltve a Millwall-drukkerek „Senki sem szeret minket” rigmusát –, ám ez az idei szezonban nyilvánvalóan nem lesz már igaz. A világ egyik legjobb bajnokságában szerepelhetnek, komoly pénzügyi hátrányokkal, de ha hűek maradnak a passzolj és mozogj elvén alapuló rövid passzos támadójátékukhoz, akár meglepetéseket is okozhatnak a jóval több pénzből gazdálkodó ellenfeleknek. Ha így tesznek, már nem csak amiatt fognak sokan drukkolni nekik, mert szimpatikusak, de esélytelenek.

Ők lehetnek a második Swansea City, amely előbb Brendan Rodgers, majd Gary Monk vezetésével kiscsapatból vált az elmúlt évek során mindenkire veszélyes, szemet gyönyörködtető támadófutballt produkáló középcsapattá. Hosszú távon akár ez is lehet a Bournemouth útja – hogy ezen az úton elindulnak-e, már az idei szezonban kiderül. Ahogy a klub idei szlogenje is mondja: „Együtt bármi sikerülhet”.