Szinte elviselhetetlen terhet cipelnek a magyar focisták

A depressziós futballistákról terveztünk beszélgetni a válogatott volt pszichológusával.

– Ez kard, vagy tőr itt a sarokban?
– Kard. Egy korosztályos juniorválogatott fiatalembertől kaptam hálája jeléül.

– Kik voltak ma soron?
– Egy utánpótláskorú futballista és egy szintén fiatal vízilabdázó fiú. A magánrendelésem mellett a Ferencvárosban dolgozom, itt a szomszédban, a Népligetben.

– Szakszemmel nézve bonyolultabbak az utánpótláskorú sportolók, mint a felnőttek?
– Életkori sajátosságok, családi háttér, egyéni személyiségjegyek – sok mindentől függ, hogy nehezebb-e velük vagy sem. Ők több embernek akarnak megfelelni, az edzők és önmaguk mellett még a szüleiknek is.

– Az összes ferencvárosi szakosztály önhöz tartozik?
– Igen.

– Ez heti hány sportolót jelent?
– Húsz-harmincat. Naponta négy-öt emberrel tudok foglalkozni, ennél többet már nem is szabad vállalni. Több dologtól is függ, hogy mennyien jönnek. Például hogy van-e épp felkészülési időszak a válogatottnál, kvalifikációs, esetleg olimpiai év van-e. Ilyenkor mindig nő a jelentkezők száma, de sokan már csak tűzoltásra jönnek, amikor kiderül, hogy baj van. Pedig a kezelést jóval korábban kellene elkezdeni, azt kellene megelőzni vele, hogy jelentkezzen a probléma. Ebben az edzők nem mindig tudnak segíteni a sportolónak, bár néhányan úgy gondolják, hogy nemcsak trénerek, de ők a legjobb „pszichológusai” is a játékosnak.

– Akad olyan edző, aki valóban képes megfelelő pszichológiai támaszt nyújtani?
– Valamilyen szinten kell is, hogy legyen pszichológiai érzéke egy jó edzőnek. Sőt, az edző egyik legfőbb eszköze saját személyisége, melyet használnia kell, hogy jó sportolót faragjon valakiből. Ez még talán a szaktudást és a pedagógiai érzéket is megelőzi, amelyekre persze szintén nagy szükség van.

– Nézte a Feröer elleni meccset?
– Hogyne. Egy ilyen mérkőzés olyan nekem, mintha szakirodalmat olvasnék. Szórakoztat, és egyidejűleg tanulok is belőle.

– A pszichológusszem milyen magyar válogatottat látott?
– Olyan csapatot láttam, mely győzelmi kényszer alatt játszott, és amelynek a meccs elején megvolt az elszántsága és a lendülete, aztán rájött, hogy ellenfél is van a pályán, ráadásul nem is olyan rossz. Erre jött még a bekapott gól. Ezeknek a helyzeteknek rendkívül nehéz a kezelésük, mentális tréning során kell gyakorolni. Az a csapat nyer a végén, amelyik hatékonyabban képes orvosolni. Kellett majdnem egy félidőnyi idő, hogy a fejekben helyreálljon a rend. A második negyvenöt percre már egy más hozzáállású csapat jött ki, ennek meg is lett az eredménye. Persze az egyéni forma is sokat nyomott a latban.

– Böde Dániel a magyar bajnokságban is ontja a gólokat. Félidőben bejött, és az ő két góljával fordítottunk.
– Danival sokat beszélgetünk, igen érdekes személyiség. Tudatosan futballozik úgy, ahogy, nem bonyolítja túl a játékot. Viszont amit tud, azt bármikor képes megcsinálni, mindegy, hogy a Békéscsaba, Feröer vagy az aktuális világbajnok ellen játszik.

– Nem tűnik görcsölős típusnak, de nem is hordja fenn az orrát: mintha mindig az aktuális kihíváshoz igazított, megfelelő mennyiségű önbizalommal telve lépne mindig pályára.
– Van, aki „túlszorongja”, van, aki „alulszorongja” a meccseket. Dani nem szorong a pályán egy-egy helyzet miatt. Optimálisan be tudja állítani magát, ezt a csütörtöki meccsen is bizonyította.

– A túlságosan izgulós vagy a legkevésbé sem idegeskedő típus a rosszabb?
– Egyformán gyengébb mindkettő teljesítménye. Szükséges a felfokozott állapot, hogy a sportoló a legjobbját tudja nyújtani.

– Gondolt rá, hogy mit mondott volna a Feröer elleni meccs előtt a játékosoknak, ha ott van velük?
– Mérkőzések előtt szoktam ilyeneken gondolkozni, de alapvetően ha nem kérdeznek, nem mondok semmit. Ez hosszabb folyamat, melynek során a játékosokkal átbeszéljük, milyen megoldások közül választhatnak, de végül ők döntenek. Az egyik lényeges cél, hogy elérjük: a kezdő sípszótól a találkozó végéig a futballisták ugyanazzal a megingathatatlan önbizalommal játszanak, akár vereségre, akár győzelemre állnak. A másik a koncentráció, melyet labdarúgók esetén úgy gyakorlunk, hogy legalább 95 percig kitartson, tehát a várható hosszabbítás végéig. Ha ez csak 90 percre lenne elegendő, az passzivitást, defenzívebb játékot eredményezne a meccs utolsó szakaszában, ilyenkor kap gólt a csapat a végén. Ezt láthattuk például a románok elleni zárt kapus meccsen 2013-ban. A harmadik fontos összetevője a sikernek a küzdőkészség egyéni és csapatszinten is. Egy jó csapatnál a kiemelkedő egyéni teljesítmények összege adja ki a megfelelő csapatteljesítményt. Egy igazán jó csapatnál az egyes játékosok magas szintű teljesítménye növelheti az összértéket: még jobb játékra sarkallja a másikat, amivel biztos a siker. Juhász Roland a Feröer elleni meccs után elismerte, hogy hibázott a gól előtt, és jön egy karton sörrel Bödének. Máskor viszont ő javítja majd ki a csatár hibáját, és ezt Böde is tudja, így egészítik ki ők egymást, és lesz jobb a csapatmunka. Ez is jelzi, hogy ez a csapat jó mentális állapotban van most.

– Ön Várhidi Péter és Erwin Koeman alatt majdnem három évig együtt dolgozott a válogatottal. A már akkor is a nemzeti csapatban játszók olyan nyugat-európai bajnokságokban szerepeltek, ahol a vesztes meccsek után szinte törlik a kudarcélményt a játékos agyából. Hogy látja, mekkorát fejlődött azok mentális képessége, akik ma is válogatottak?
– Tőzsér Dániel, Juhász Roland, Dzsudzsák Balázs, Király Gábor akkor is kerettag volt, de még Dárdai Pál is játszott. Mentálisan éretlenebbek voltak, de azóta spontán módon is fejlődtek, és rengeteget készültek tudatosan. A kudarcokat és a sikereket egyaránt megtanulták helyükön kezelni klubjukban, elsajátították a profi mentalitást.

– Egy románok elleni bukaresti döntetlent nem túlbecsülni, egy oroszok elleni felkészülési meccs kudarcát tanulságként felhasználni: a realitás talaján maradni – ez az, amit Dárdai Pál magával hozott Németországból. A korábbi szövetségi kapitányoknál ez sajnálatos módon szinte ismeretlen szemléletmód volt. Ön másképp látja?
– Dárdai Pál reálisan mérte fel, hogy a játékosoknak milyen egyéni képességeik vannak, és ez alapján állította össze a csapatot, a taktikát. A célkitűzései is valóságosak voltak, ezáltal lett hiteles szövetségi kapitány a közönség és volt játékostársai számára is. Ő egyébként már futballistaként is végtelenül tudatosan készült, és már akkor határozott elképzelései voltak arról, mit, hogyan csinálna edzőként.

– A magyar labdarúgók hajlandók mentálisan és szakmailag fejleszteni magukat a pályán kívül?
– Sajnos ez még ma is probléma, de a tanulékonyság terén talán már jobb a helyzet, mint korábban. Michael Jordant lehetne minden sportoló elé példaként állítani, aki tizenhat éves korábban elhatározta, hogy mindent tudni akar a kosárlabdáról, így lesz ő a legjobb a világon elméletben és gyakorlatban is. Szakkönyveket olvasott ezután. Az, hogy emiatt a legtöbb edzője már nem igazán tudott neki újat mondani, talán megbocsátható. Ez persze a profi mentalitás csúcsa; a lényeg, hogy a világ legjobbjai sem csak a tehetségükből élnek, hanem kőkeményen megdolgoznak a sikerért.

– A tanulás iránti vágy hiánya a magyar edzőkénél is visszatérően emlegetett probléma.
– Akadnak olyan edzők, akik mindenhatónak gondolják magukat, és ezért nem falják a szakkönyveket, szakmai folyóiratokat.

– Akaratlanul is az jut eszembe erről, hogy Várhidi és Koeman után Egervári Sándor nem tartott igényt a szolgálataira.
– Beszélgettünk a kapitányi időszaka alatt, sőt egyszer, a magyar–román zárt kapus meccs előtt elhívott egy konzultációra, hogy miképp kellene pszichológiailag felkészíteni a válogatottat a kongó stadion atmoszférájára. Javaslatokat tettem neki, amelyeket ő továbbadott a csapatnak. Ez is egy formája a felkészítésnek, de kevésbé hatékony. Utóbb olvastam, hogy az utolsó pillanatokban itt elvesztett két pontra fogta, hogy a válogatott végül nem jutott el a pótselejtezőig.

– Tizenegy országban közel 800 labdarúgó megkérdezésével nemrégiben felmérést készített a FIFPro nevű szervezet. A válaszok alapján megállapították, hogy az aktív labdarúgók 38, a visszavonult játékosok 35 százaléka esetében jóval gyakoribb a depresszió és a szorongás, mint a társadalom egészét nézve. Mi lehet ennek az oka?
– Érdemes lenne más sportágakban is elvégezni ezt a felmérést, a depresszió ugyanis nem válogatós. A depresszió bizonyos fokig örökölhető, de a külső tényezők is közrejátszanak a kialakulásában. A labdarúgás a népszerűsége miatt alapjaiban különbözik a többi sportágtól. A közvélemény állandóan kiemelten követi, és komoly beleszólása van az üzletnek is. A profi futballisták zömmel magasabb életszínvonalat tudnak megteremteni a munkájukból, mint más sportágak képviselői, még akkor is, ha keveset játszanak, gyengébben teljesítenek. Dolgoztam olyan vívóvilágbajnokkal, akinek a vb-cím után is saját pénzből kellett világversenyre utaznia, mert más nem fizette ki helyette; kölcsönt kellett felvennie. Hasonlót tapasztaltam korábban a világ élvonalába tartozó kajak-kenusok között is. Ha véget ér a labdarúgó-pályafutás, persze könnyen elillanhat a jómód. A népszerűség része, hogy sokszor olyan egyszeri barátok, hölgyek is a közelükbe kerülnek, akiket vonz a csillogás, aztán ha ez eltűnik, ők is olajra lépnek. A futballista már attól is szoronghat, hogy odalehet a népszerűség, a szurkolói elismerés, az anyagi bőség, utóbbi a szeretet megnyilvánulása lehet számára, egyfajta „szeretetpótlék”. Ha ezek tényleg elvesznek, a hiányállapot depresszióhoz vezethet. Ráadásul sok focista nem készül tudatosan a futballkarrier utáni időszakra, akkor esik kétségbe, amikor eljön a visszavonulás ideje. Ez is okozhat depresszív állapotot, amelyet egyesek droggal, gyógyszerekkel, alkohollal próbálnak orvosolni, hiába.

– Ez a kisebbség, reméljük.
– Akadnak jó néhányan ilyenek sajnos. Annyira a játékért élnek-halnak, hogy közben megfeledkeznek a jövőről.

– A közhiedelem úgy tartja, hogy a futball nem az „agysebészek” sportja, van, aki ezzel magyarázza, hogy a focisták egy része nem tudatosan éli az életét.
– Globálisan nézve a mai futballt már nem lehet bizonyos intellektuális szint alatt jól játszani, úgy vélem, ezzel nem magyarázható a probléma. A profi labdarúgó életmódjához ma már egyre inkább hozzátartozik a jövő alaposabb megtervezése.

– Sikeres futballmúltunk miatt a közvélemény és a média évtizedek óta folyamatosan irreális célokat tűz ki a válogatott elé, amely az elmúlt évtizedekben sorra bukott el a selejtezőkön. Testközelből mit látott, a játékosok hogyan élték meg, hogy győzelmet vagy pontszerzést várnak tőlük egy minden összevetésben erősebbnek tartott ellenfél, mondjuk Hollandia ellen is?
– A játékos nem igazán tudja kimondani, hogy nem képes elvégezni egy feladatot. A teljesíthető cél kitűzése minden sportoló, csapat esetében létfontosságú, a sportpszichológus szerepe az, hogy az odavezető utat felépítse vele karöltve. Dárdai Pál nagyon jó volt abban, hogy reális elvárást támasztott a játékosokkal szemben. Viszont figyelembe kell venni azt is, hogy a korábbi, sikertelenebb kapitányok sem maguk jelölték ki a célt, a vezetőség tette meg. Nagy elszántsággal ugrottunk neki többször a hollandoknak, a svédeknek, aztán a játékosok utóbb ismerték be, hogy túl nagy falat volt ez nekik.

– Akkor olyan nem volt, hogy – bár nem értett egyet az MLSZ által kitűzött célokkal – nem akarta kitenni az irreális elvárások okozta nyomásnak a labdarúgókat, és kvázi előre felmentette őket, hogy csökkentse a rajtuk lévő terhet?
– Nem, a szövetség akaratát én megváltoztatni egyébként sem tudom. Inkább abban hittem, hogy ha a játékosok – habár komoly nehézségek árán is – elérhetőnek tartják a távlati célt, az Eb-re jutást vagy a pótselejtezőt, akkor támogatnom kell őket. Én egyetlen játékosnak sem vehetem el a hitét.

– Ez természetes, de ha sorozatosan a valóságtól elrugaszkodott célokért kell küzdenie egy sportolónak, csapatnak, a kudarcok és csalódások hegye maga alá temeti egy idő után, és visszapillantva már nem lát olyan motivációt, mely tovább hajszolná.
– Pontosan így van, az egyéni sportolóknál is ezért kezdjük mindig a megvalósítható célok megjelölésével. A motiváció egyik tápláló ereje ugyanis mindig az, hogy több a siker, mint a kudarc. A mi munkánk viszont többnyire akkor értékelődik fel, ha több a kudarc, és ezért foglalkozni kell az illetővel. Jó példa a 2007-es török–magyar Eb-selejtező, ahol hatvan percig egészen jól helytállt a válogatott, aztán kiállították Gera Zoltánt, majd kaptunk egy potyagólt, és végül simán kikaptunk 3-0-ra. Ott a játékosok számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a mentális állapotuk, koncentrációjuk nagyjából hatvan percig tart ki. Én innentől kezdve tudtam érdemi munkát végezni velük. Nagyobb bizalommal fordultak hozzám, s végül kiálltak mellettem a vezetőséggel szemben, és ragaszkodtak hozzá, hogy velük tartsak az idegenbeli meccsekre is. Az egyébként, hogy a pszichológus ott van a meccsnapon a csapattal idegenben is, komolyabb csapatoknál alapvető, mert bármikor szükség lehet rá. Előfordult például, hogy a keret egyik tagját a csapatbuszon érte a hír, hogy meghalt az édesapja. Kezdő lett volna. Komoly beszélgetést kellett folytatni vele, a szövetségi kapitánnyal és persze a többi játékostárssal is, nehéz pillanatok voltak. Végül leült a kispadra, mert egyszerűen ott akart lenni a csapattal.

– Ön teljes jogú stábtagként ott volt az öltözőben is a csapattal a meccsek szünetében?
– Igen. Persze csak akkor szólaltam meg, ha előzetesen egyeztettük a kapitánnyal, vagy odajött hozzám egy játékos. Ez így természetes. Ilyenkor persze nagyon óvatosan kell tanácsolni, nem kell sokat okoskodni.

– Igényel különleges elbánást más sportág képviselőjéhez képest egy labdarúgó?
– Nem gondolom. A már említett különleges közeg, médiafigyelem, anyagi megbecsülés miatt olykor más a kezelésük.

– Volt, van olyan páciense, akivel valamiért egyedi a kapcsolata?
– Volt is, van is. Egyed Krisztina például, aki az egyik első sikeres magyar gyorskorcsolyázó. A közelmúltban a hatéves kisfia beiskoláztatása kapcsán kérte ki a tanácsomat. Szabó Gabriella olimpiai és világbajnok kajakosunkkal csaknem tíz éve dolgozunk együtt megelégedéssel. Az elején annyira el volt keseredve, hogy majdnem befejezte a sportolást. Dárdai Palival nem volt ennyire bensőséges a viszony, de nagyon jókat beszélgettünk. Az egyik edzőtáborban például biciklizés közben cseréltünk eszmét arról, hogy mennyire fontos a szerepe a csapatban, szűrő középpályásként neki kell összefognia a csapatrészeket. Látszott rajta, hogy tökéletesen tisztában van a felelősségével. Persze a többi labdarúgó közül is mondhatnék jó pár nevet, akikkel különlegesen jó a viszonyom.

– Mondjon!
– Nem akarok kiemelni, megsérteni senkit, tudom, hogy az ilyen apróságra odafigyelnek. A lányokat azért mertem mondani, mert ők ezt jobban kezelik, a férfiak kevésbé. Fülöp Mártonnal kivételt teszek, vele akkor is megmaradt a baráti viszony, amikor kikerült a válogatottból. Sokat gondolok rá, most gyógykezelésen van súlyos betegsége miatt. Szurkolok neki tiszta szívből.

– Volt olyan sportoló, akiből képtelen volt jobbat kihozni?
– Persze, volt ilyen több sportágban is. Ha nem jön létre rapport, vagyis a munkához alkalmas kapcsolat köztem és a sportoló között, akkor nem lesz előrelépés. Olyan is van, hogy valaki az elején nem nyílik meg, de utóbb rájön, hogy van értelme.

– Tóvári Zsuzsa, a pólóválogatott pszichológusa egyszer elvitte Háraiékat egy feladatra: kommandósok elől kellett menekülniük, közben pedig logikai feladványokkal bombázták őket, hogy szimulálják a kritikus körülmények közötti gyors döntéshozatalt. Ön is szokott extrém csapatépítőket szervezni?
– Ezzel az ötlettel engem is megkeresett Végh József kriminálpszichológus korábban. Érdemes ilyen hasznos autotréningekre elvinni a sportolókat, így sokkal többet megtudok róluk, és ők is egymásról. Sárkányhajózni már voltunk a Fradival. A sydney-i olimpia előtt hat hónapig ott voltam a női kézilabda-válogatott mellett, és meghívták a csapatot egy közös edzőtáborra valamelyik óceáni szigetre. Két csapatnak különböző útvonalon egy hegy tetején lévő faházba kellett eljutnia az éjszaka közepén. Aki előbb odaért, a kényelmesebb szállást és az ízletesebb ételt kapta meg. Na, ez igazán különleges csapatépítő volt.

– Ki nyert?
– Azt hiszem a franciák. Jobb volt a helyismeretük. Ahogy az olimpiára, sajnos ide sem tudtam kimenni a csapattal, nem volt rá keret.

– A nemzeti tragédiaként megélt ezüstérem után kapott visszajelzést a lányoktól, hogy jó lett volna, ha ott van velük?
– Sok játékos beszélni sem akart arról, ami a döntőben volt. Akadt olyan, aki még videón sem nézte vissza a meccset évekig, akkora trauma volt számára. Most hogy örülnénk egy olimpiai ezüstnek kézi- vagy akár vízilabdában! Mocsai Lajossal is beszélgettem a történtekről. Mindenki másban lelte meg a hiba okát, együtt, csapatként viszont nem vonták le a tanulságot, így fordulhatott elő, hogy három évvel később, a vb-döntőben megismétlődött minden. Sokat gondolkodtam rajta utólag, hogy mit lehetett volna tenni a helyszínen, akár a szünetben, de utólag könnyű okoskodni.

– Vissza a futballhoz: dolgozott külföldi, nyugat-európai labdarúgókkal is. Tényleg igaz rájuk, hogy könnyebben túlteszik magukat a kudarcon, mint magyar társaik?
– Igen, ebben van valami. Abban a futballkultúrában, ahonnan ők jönnek, erre odafigyelnek, nekünk is oda kell rá figyelnünk. Van, ahol ezt már gyermekkortól tanítják.

– Nálunk is égető szükség lenne erre.
– Idehaza rettentő eredménycentrikusan nevelik a kluboknál a gyerekeket, sokan emiatt már a tízéves korosztályban is teljesen stresszesek a meccseken. Üdvösebb lenne, ha először a technikai alapokra, taktikára helyeznék a hangsúlyt, és a felszabadult játékra. Ehelyett az edzők szinte minden passzt, mozgást „tollba mondanak” a csöppségeknek. Ráérne a meccs után összegezni, okítani és levonni a tanulságot. A játék örömét így nehéz átélni.

– A játék örömének fontosságát Dárdai Pál is több sajtótájékoztatón hangsúlyozta.
– Egy gyerek játszani szeret, gólt rúgni és együtt lenni a többiekkel. Persze győzni is akar, de az a fő, hogy érezze jól magát a pályán.

– Csak az a fránya kudarcérzés ne lenne
– A kudarcot érdemes hamar elfelejteni, de fontos, hogy a tanulságot előbb mindig le kell vonni belőle, hogy legközelebb hol ne hibázzunk. Sajnos a magyar mentalitás olyan, hogy sokszor beleragadunk a negatív élményekbe. Mi még mindig az Aranycsapattal nosztalgiázunk, de az a sikerkorszak már rég elmúlt. Persze abból is lenne mit tanulni még most is. Egyszer láttam Sebes Gusztáv egyik skiccét papírra vetve, hogy melyik játékosnak merre kellene mozognia. A kreativitásból, a megújulás képességéből lehetne tanulni bátran, a siránkozást, múltban merengést pedig el kellene felejteni. A mai játékosokról már lepereg a média és a közvélemény múltidézése, ami nem feltétlenül baj, de probléma, hogy a világverő csapat játékából levonható tanulság, az üzenet is lepereg ezzel együtt. Pedig az üzenetet kellene fogni! Talán ha végre kijutunk egy világversenyre, akkor sikerül feldolgozni ezt az egyelőre feldolgozhatatlan terhet, amelyet a sikeres futballmúlt pakolt rá a mostani futballistanemzedékre.