– Nem unja még, hogy mindig a norvégokról és arról az átemelős gólról kérdezik?
– Én nem az unalomra gondolok ilyenkor. Mindenki hajlamos olykor nosztalgiázni, előjönnek a régi emlékek, az interneten előveszik azt a gólt, nincs ezzel semmi baj. Az viszont elszomorít, hogy azóta egyik válogatott sem homályosította el azt a sikert, azaz harmincnégy éve nem győztük le a norvégokat, és ezért kérdeznek ilyenkor még mindig engem.
– Akkor esélyesebbek is voltunk a norvégoknál?
– Minket úgy készítettek fel, hogy egy feljövőben lévő norvég válogatottal találkozunk, amely a tipikusan északi erényekre, az erőre, a harcosságra és a dinamikára építi fel a játékát, és amelynek nem ízlik majd a mi technikásabb futballunk. Velem külön is leült Mészöly Kálmán szövetségi kapitány és a segítője, Mezey György, és elmondták, a norvég kapus gyakran kint áll, rúgtam már több gólt átemelésből, most is próbálkozzam bátran. A szünetben Mezey újra figyelmeztetett, de mondtam neki, én próbálkoznék, ha eljutna hozzám a labda.
– Annyira nem ment a csapatnak?
– Fogalmazzunk úgy, hogy kiegyenlített volt a játék, és a norvégok vezettek. Én jó formában éreztem magamat, de úgy láttam, több társam ezt nem mondhatta el magáról. Annak a csapatnak azonban volt egy nagy erénye: egyéniségek alkották. Többen is képesek voltunk egy-egy váratlan és jó döntéssel vagy szép villanással hozni a meccseket. A svájciak ellen ezt tette Nyilasi Tibi és Bálint Laci, a románok ellen Fazekas Laci, Norvégiában pedig rajtam volt a sor, előbb fejjel egyenlítettem, majd azzal az átemeléssel megszereztem a győztes gólt is.
– Ezek szerint nem is a csapategység volt a fontos?
– Olyan csoportot nyertünk akkor meg, amelyben a norvégok mellett az angolok, a svájciak és a románok voltak a vetélytársaink. Mai szemmel jogos a kérdés, hogy ez miként volt lehetséges
– Például úgy, hogy a norvégokat csak mi győztük le kétszer. A magyar válogatott nem tartozott a kontinens elitjébe, de közel volt hozzá a középmezőny elején, most viszont a középmezőny végéhez tartozik, és sokkal nagyobb a távolság a legjobbaktól.
– Emlékszik egyéniségekre a norvégoktól?
– Egy név ugrik be, Tom Lundé, aki remek futballista volt, és a Népstadionban lőtt nekünk egy nagy gólt.
– És a mai norvég válogatottból?
– Nem ismerek senkit sem. Természetesen megnéztem az eredményeiket és a névsort is, egyik sem klasszis, de azt is látom, hogy zömmel erősebb klubcsapatokban játszanak, mint a mieink.
– Ezek szerint nálunk ma is több az egyéniség?
– Ez nem azon múlik, hogy mi kikiáltunk valakit egyéniségnek. Ez a pályán dől el, a játékos azzal válik egyéniséggé, hogy ha kell, kihúzza a csapatot a slamasztikából, a teljesítményével, a villanásaival megnyeri a meccset. Az ilyen futballistáról beszélnek az emberek. Szívesen mondanám Dzsudzsák Balázs nevét, de ehhez teljesítenie kellene az említett feltételeket – majd meglátjuk.
– Király Gábor csütörtökön már százszoros válogatott lehet. Nem irigyli kicsit?
– Őszintén gratulálnék neki. A mi időnkben nem volt ennyi meccs, még annak a Fazekas Lacinak sem jött össze a száz válogatottság, aki sohasem volt sérült, de nem ez a lényeg. Nekem sokkal fontosabb az az élmény, amikor a norvégok legyőzésével kijutottunk a nyolcvankettes világbajnokságra, és a Népstadionban hetvenezer ember ünnepelt minket tombolva, az országban pedig százezreket vagy milliókat tettünk boldoggá. Ezt azóta csak a nyolcvanhatos vébécsapat élhette át magyar labdarúgóként, senki más, és azt az érzést nem cserélném el sok további válogatottságért sem.
– Van egy rossz történetem. Egyik válogatott játékosunk egy edzésen gyönyörű, átemelős gólt lőtt, és mondtam neki, ez tökéletesen Kiss Laci-s volt, mire visszakérdezett, ki az a Kiss Laci? Elszomorítja?
– Mire számít a norvégok elleni párharcon?
– Azt kérem a magyar válogatott játékosaitól, hogy segítsenek nekünk, az utánpótlásban dolgozó edzőknek, hiszen ha kijutnak az Eb-re, már a következő héten rengeteg lány és fiú akar majd focizni. Most rajtuk múlik, hogy a gyerekek magyar nevekkel díszített mezeket viselnek-e majd, vagy maradnak Messinél és a többi külföldi sztárnál. Ez a párharc nem a népszerűségről vagy a pénzről, hanem a jövőről szól. Nem feltétlenül az övékéről, de nekik kötelességük ezt szem előtt tartani. Arról nem is szólva, hogy a magyar futballba az utóbbi években rengeteg pénz áramlott, a sportágnak igen nagy az adóssága, és éppen ideje lenne végre egy jó eredménnyel törleszteni.
