A mérkőzés ugyanúgy meglepetések erdejében indult, mint az oslói találkozó. Az akkori kleinheisleres kezdésre Bernd Storck rápakolt még párat, kezdőbe rakta az ifista Nagy Ádámot a hazai Eb-pótselejtező-visszavágóra, de ami még ennél is durvábbnak tűnt, hogy Szalai helyén nem Böde, nem Nikolics és nem Németh Krisztián kezdett (a kansasi csatár nem is volt ott a kezdőben), hanem Priskin Tamás, aki a válogatottban az északírek elleni nyitány óta nem talált be.
De az járt jól, aki bízott Storckban (aki jobbszélsőként játszatta Dzsudzsákot, baloldalon Lovrencsicset), hisz alig telt el pár perc, Priskin Kádár kiugratása után labdával együtt lefutotta Forrent, és visszahúzta mellette a labdát, majd felcsavarta azt a hosszú felsőbe. 1-0 ide, összesítésben már kettő!
Priskin továbbra is elemében maradt, folyamatosan megjátszható volt, és hol egyik, hol másik szélen is felbukkant.
A 27. percben Aleesami került hatalmas helyzetbe, de közeli lövésnél a 101. válogatottságával a magyar rekordot beállító Király jól zárta a szöget. Szűk tíz perccel a vége előtt növelhette volna előnyét a magyar csapat, de Kleinheisler tökéletes beadását Lovrencsics a kapu mellé fejelte. A félidő utolsó percében - akárcsak Oslóban a végjátékban - a kapufa mentette meg a magyar csapatot, Hovland fejese csattant a bal oldali lécen.
A félidőben cseréltünk, a sokat melózó Elek Ákos lejött, helyén megint egy meglepetésember, Pintér Ádám.
A fordulást követően úgy tűnt, a három napon belüli három félidő rengeteget kivett a magyar csapatból, sorozatban érkeztek a veszélyes norvég beadások Király kapuja elé. Nem sokra futotta a magyarok erejéből, de Dzsudzsák az 58. percben egy hatalmas sprintet kivágott, Priskin góljához hasonlóan betört, de az ő lövése - amely megpattant egy védőn - a keresztlécen csattant.
A magyarok energiatartalékai látványosan megcsappantak, de mind a középpályán, mind a védelemben hősiesen kisegítették egymást. Az ellentámadásokat általában már csak egy-egy ember vezette, egy ilyen végén a 72. percben Dzsudzsák kis híján betalált. Negyed órával a vége előtt egy szerencsés, megpattanó lövésből hatalmas helyzetbe került Pedersen, de újra Király akadályozta meg a vendégeket a gólszerzésben.
Az utolsó 15 percben a norvégok már mintha kissé hitehagyottá váltak volna, a mérkőzés és a párharc pedig a 83. percben Henriksen szöglet utáni öngóljával végleg eldőlt. Nem sokkal később éppen Henriksen még szépített, de ez már nem befolyásolta a továbbjutást.
A mérkőzés videós összefoglalója ITT.
Jó leírni, hogy már a múlt része: a magyar labdarúgó-válogatott 1986 óta nem vett részt világeseményen, kontinensviadalon utoljára 1972-ben volt. Irapuato óta Irányította a válogatottat – persze a magyar edzők mellett – holland (Erwin Koeman) és német tréner (Lothar Matthäus) is, de az eredmény minden esetben ugyanaz volt: kudarc. A Magyar Labdarúgó Szövetség próbálta megtalálni a helyes utat, és rengeteg, labdarúgást segítő elemet emelt be a rendszerbe:
Még lehetne folytatni a sort, de az egyértelmű, hogy a változtatások nem lendítettek nagyot a honi futball szekerén. Ezt támasztja alá a válogatott statisztikája is: 1986 óta a különböző világeseményeken való részvételért harcoló nemzeti tizenegy csak az utóbbi években teljesített csoportjában 50 százalékos mérleg felett a megszerezhető pontok arányában – a legjobb, 63 százalék feletti eredményt a 2012-es Eb-kvalifikációk során Egervári Sándorral érte el a válogatott.
Ezzel együtt, hiába stabilizálta magát a válogatott az európai középmezőny alján-közepén, ez nem társult eredménnyel. Az igazi remény akkor csillant fel a szurkolók, a vezetők és minden labdarúgást szerető szemében, amikor az UEFA 2008. szeptember 25-én döntött arról, hogy 2016-os kontinensviadalra már huszonnégy csapat kvalifikálhatja magát.
Az Észak-Írországtól elszenvedett vereség után, október 11-én Bukarestben egy szervezett csapat lépett pályára, amely Dzsudzsák Balázs találatának köszönhetően 1972 után újra gólt lőtt Romániában, és egy ponttal távozott.
Október 14-én hoztuk a kötelezőt, egy szerény, de annál fontosabb győzelmet Feröer otthonában. És még a tavalyi év végén, karácsony előtt kaptunk egy kis drámát a nyakunkba. Persze mindezt jó értelemben véve, ugyanis november 14-én Gera Zoltán utolsó percekben szerzett fejesével vertük itthon Finnországot.
Idén március 29-én volt talán Dárdai legvitatottabb mérkőzése, Görögország ellen. A találkozó után több újságíró is úgy vélekedett, hogy egy nyerhető mérkőzésen szereztünk egy pontot. Majd júniusban, Finnországban újra jött a dráma. Dárdai utolsó mérkőzésén Stieber Zoltán lövése hozta el az eufóriát és az egygólos győzelmet az északi csapat ellen.
A Hertha BSC azonban ezután visszarendelte az ország által már-már istenként tisztelt szakembert Berlinbe, az MLSZ pedig úgy döntött, a megüresedett székbe – Dárdai ajánlásával – Bernd Strockot, az U21-es válogatott szövetségi kapitányát, az MLSZ stratégiai főnökét ülteti le. A német trénernek az előző sikerek miatt nem volt könnyű dolga, hogy megkedveltesse magát, mindenesetre a szigorú tekintetű kapitány megtette a tőle telhetőt:
Mikor már úgy tűnt legjobb csoport harmadikként utazhat a csapat Franciaországba, jöttek a törökök és a kazahok, és közbeszóltak. Előbbi együttes Selcuk Inan góljával, emberhátrányban megverte az addig parádézó (Hollandiát oda-vissza verő) Izlandot, utóbbi tizenegy pedig addigi se kép, se hang játéka után, idegenben múlta felül a letteket. Az eredmények szerencsétlen alakulása miatt nem Magyarország, hanem Törökország jutott ki egyenes ágon az Európa-bajnokságra.
Jöhetett tehát a pótselejtező Norvégiával. Az első mérkőzésre Oslóban került sor, ahol meglepetésre a felnőtt válogatottban debütáló Kleinheisler László góljával megszereztük a győzelmet. A norvég döbbenet után jöhetett a visszavágó a Groupama Arénában. S elértük tehát az áhított célt: a magyar válogatott negyvennégy év után újra Európa-bajnokságon játszhat 2016-ban.
Szép volt, fiúk! Egy generációt tettetek boldoggá!
