Egy csellel Robson-Kanu bolondot csinált egész Belgiumból, mindenki mást meghódított. Kiderült, hogy Wales nemcsak Gareth Bale (és Aaron Ramsey). A walesi futballt a franciaországi Európa-bajnokság rajtjáig egy-egy játékos jelentette a világ számára. Ilyen volt a nyolcvanas évektől kezdve Ian Rush, majd Mark Hughes, később pedig Ryan Giggs.
Valamennyiük mögött ugyanaz az ember védte (másfél évtizeden át) a válogatott kapuját: Neville Southall, aki bármekkora pocakot eresztett, kimozdíthatatlan volt (nem szó szerint) a gólvonal környékéről. (Bajszával és az alkata változásával a mi Bodnár Lászlónkra emlékeztetett, aki ez idő tájt védte a Pécs, majd az Újpest kapuját).
Rushtól Giggsig közös a felsorolt klasszisokban, hogy azért ismertük meg őket, mert Liverpoolban vagy Manchesterben játszottak, és nyertek nemzetközi kupát a legnagyobb angol klubokkal. A walesi futball milyensége viszont idén júniusig olyan ködös volt, mint a brit szigetvilág.
Wales száguldva mutatta meg a futballtudását. Miközben Magyarországon még mindig vita témája lehet, hogy a csapatsportágakban (sőt a vívásban is) a sportolók atletikus képességeit fejleszteni kell (egyik neves akadémiánkról elküldték a legjobb sprintedzőnket, mondván „vagy tud futballozni a gyerek, vagy nem, a futás nem fontos”), Wales a csoportmeccseken lerohanta Oroszországot, gyorsaságban is felvette a versenyt a favoritok közé tartozó Belgiummal, így jutott el az elődöntőig. Sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha ott a portugálok nem egy tartalékos ellenféllel találkoznak (Ramsey az Arsenalból és Ben Davies a Tottenhamből sárga lapok miatt hiányzott), de nem ez a lényeg.
Wales olyan karnevált rendezett a gyepen, ami szebbé tette a világot. A belgák legyőzése után a lille-i stadionban a hárommilliós nemzetből tízezren ünnepelték órákon át az éremszerzést, a szurkolók együtt énekeltek a játékosokkal, a játékosok gyermekei hatalmas ovációk közepette tizenegyeseket rúgtak a pályán – az UEFA külön szabályt hozott az eset után, hogy ilyet nem szabad. De hál’ istennek lehetett.
