Sötétben tértünk be a gettóba, ahol Zlatan felnőtt

Riport Malmö szegénynegyedéből, ahonnan Zlatan Ibrahimovic világhódító útra indult.

Kiragadhatsz egy srácot Rosengardból, de Rosengardot nem tépheted ki belőle – olvasható svéd nyelven, egy vasúti felüljáróra pingálva Malmö szegénynegyedében. Az idézet a 116-szoros svéd válogatott Zlatan Ibrahimovictól származik, aki a környéken nőtt fel, és többtucatnyi elismerés után 2013-ban az év góljáért járó Puskás-díjat is megkapta. A 320 ezres Malmö Svédország harmadik legnagyobb városa Stockholm és Göteborg után, a hírhedt Rosengard negyedben 25 ezren laknak. Az itt élők 86 százaléka bevándorló, a munkaképes lakosság 60 százaléka egyáltalán nem dolgozik. Többségük iraki, libanoni és szomáliai gyökerekkel rendelkezik, de sokan érkeztek a jugoszláv utódállamokból is. Manapság azonban a kelet-európaiak sem érezhetik biztonságban magukat a városrészben. Az erőszakos bűncselekmények mindennaposak.

Ibrahimovic nem tejfölszőke svéd kisfiúként cseperedett fel: apja, Sefik bosnyák származású muszlim; anyja, Jurka pedig horvát katolikus. Ő maga nem veti meg a buddhizmus nézeteit sem, de számára az igazi vallás a futball. Zlatan hosszú utat tett meg a skandináv ország délnyugati csücskének gettójától az Old Traffordig. A Manchester United előtt a Malmö, az Ajax, a Juventus, az Internazionale, a Barcelona, az AC Milan és a PSG mezét viselte.

Jag är Zlatan Ibrahimovic, azaz Én vagyok Zlatan Ibrahimovic című, 2011-ben megjelent önéletrajzi regényében a futballsztár részletesen taglalja rosengardi gyermekkori élményeit, de azért nem minden történetet idéz fel szívesen. Ilyen Fido Dido esete is. „Kiskoromban kaptam egy biciklit, egy BMX-et. Fido Didónak hívtam a tüsi hajú mesefigura után. Szerintem ő volt a valaha élt legmenőbb arc. A bringát aztán ellopták a Rosengard fürdő mellől. A faterom odament, kigombolta az ingét, feltűrte az ingujját, és azt mondta: senki sem érhet a gyermekemhez, senki sem veheti el a dolgait! De még egy olyan kemény fickó, mint ő sem tehetett semmit. Fido Dido eltűnt, én pedig összetörtem” – olvasható a könyvben.

Rosengard világosban sem tűnik túlságosan bizalomgerjesztőnek, de mi sötétedés után térünk be, hogy felfedezzük Zlatan gyermekkorának helyszíneit. Az idegenvezetőnk, a negyvenes éveiben járó Josef 1956-os emigráns családból származik, már kint született, de alig észrevehető akcentussal, tisztán beszél magyarul. Nem áltat minket: könnyen elképzelhető, hogy belénk kötnek, az is benne van a pakliban, hogy sétánk végén feltörve találjuk az autónkat. Sietve hozzáteszi, szerencsénk, hogy nem beszélünk svédül, és arra is figyelmeztet bennünket, hogy az angollal se próbálkozzunk, ha a helyiek esetleg az utunkat állják. Maradjunk csak a magyarnál, talán úgy úszhatjuk meg leginkább az esetleges támadást. Ilyen felvezetés után már nem is érzünk olyan nagy kedvet ahhoz, hogy felfedezzük a környéket, ahol a sztárjátékos felnőtt.

A negyedbe belépve rögtön két bódult tizenéves srácba futunk bele, akik egymás kezébe adják a szipus zacskót, és bizonytalanul támolyognak a járdán. A szemközti oldalon fejkendőt viselő muszlim nő tolja maga előtt a rozoga babakocsit, de hamar eltűnik egy mellékutcában. Rosengardon belül ez a részt Herrgardennek hívják, Josef szerint vannak rosszabb környékek, de ez is éppen elég kísérteties. Elhagyatott gyárépületek sorakoznak, a málló vakolat jelzi, évek óta üresen állnak. Míg a szem ellát, minden sötét, csak egy közértben pislákol fény. A következő egy-két percben kihalt utcán sétálunk, csak a saját lépteinket halljuk, miközben bokáig gázolunk a lehulló sárga falevelekben, majd ahogy elfordulunk jobbra, Zlatan lakótelepe felé, hirtelen mozgalmasabbá válik az este. Egymástól elszórtan két-három fős csoportokba verődve hangoskodnak a helyi fiatalok, susogós melegítő, kapucnis felső az egyenruha, szinte mindegyikük dobozos sört és cigarettát tart a kézben. Ártalmatlannak tűnnek, de jobb a békesség, inkább kerüljük velük a szemkontaktust, határozott léptekkel tartunk a cél felé. Áthaladunk egy vasúti felüljáró alatt, innen már csak pár száz méter a háztömb és mellette a focipálya, a Zlatan Court.

„Itt van a szívem, itt van a történetem, itt van a játékom, vigyétek tovább!” Ez az idézet fogadja a járókelőt egy réztáblára vésve a küzdőtér bejáratánál. Kell ennél több motiváció a helyi suhancoknak? Aligha. Az öt az öt elleni játékra alkalmas, drótkerítéssel körbevett pályát az különbözteti meg a többi hasonlótól, hogy a talaja nem beton vagy salak, hanem elhasznált focicipők műanyag talpának újrahasznosításából öntötték ki. De a hollywoodi hírességek sétányára emlékeztető ötágú csillagban a futballista lábnyomát is megtaláljuk az aláírása mellett.

A dühöngő körül háromemeletes, lapos tetős, vörös téglaházak sorakoznak. Egy idősebb helybéli asszony érdeklődésünkre segítőkészen mutat rá a lakásra, amelyikben a környék hőse lakott gyerekkorában. Benézünk a lépcsőházba, túl sok érdekességet nem látunk, de a 195 centire nőtt csatárnak ma biztosan le kellene húznia a fejét a bejáratnál. Nem nehéz elképzelni, ahogy 8-10 évesen harmadik hívásra sem megy fel, és sötétedésig focizik a haverokkal.

A svéd világklasszis példaképe a brazil, az „igazi” Ronaldo volt, aki tehetsége révén ennél is nehezebb körülmények közül, Rio de Janeiro külvárosából, Bento Ribeiro favellái közül tört utat magának. Ijesztő belegondolni, hogy Zlatan is milyen könnyen végezhette volna lepattant rosengardi szipusként. A sorsa 15 évesen dőlt el, amikor a malmői ifiedző nem engedte, hogy a stoplist szögre akasztva dokkmunkásnak álljon. Ha akkor hátat fordít a pályának, ma egy öntörvényű zsenivel szegényebb lenne a futball. Neki pedig a retinánkba égett cseleken, gólokon kívül nemcsak a temérdek serleg és rangos elismerés nem adatott volna meg, hanem az a 836 négyzetméteres, 12 szobás malmői ház sem, melyben saját mozi és uszoda áll a világklasszis rendelkezésére. Ráadásul a ház egy olyan környéken áll, ahová a rosengardi kölykök legfeljebb sóvárogni, rosszabb esetben lopni jártak.

Túránk végeztével sértetlenül tértünk vissza a kocsinkhoz. Nem törték fel.