Szintén megér egy szót, hogy a kötetből kiderül: a Népstadionnak, amelyet már a XIX. század vége óta terveztek felhúzni, de végül 1953-ban adták át, összesen ötvennyolc (!) alkalommal készítették el az építési tervét. Ebből Hajós Alfréd, első újkori olimpiai bajnokunk egymaga hatot jegyez. A Népstadion egyébként nemcsak kinézete miatt számított a világ legmodernebb sportlétesítményének a megnyitáskor, hanem azért is, mert előregyártott vasbeton szerkezetből korábban hidakat építettek, stadiont soha. Ezt felülírták Budapesten. Gilyén Jenő statikus-tervezőnek Kossuth-díjat hozott a mű. A könyv megemlíti, Gilyén a szűkre szabott határidők, a túlságosan gyors betonozás miatt az építkezés alatt több feljegyzést is írt, panaszkodott.
Végül úgy járt, mint A tanú című filmben Pelikán József gátőr, jött érte egy este a nagy fekete autó.
Sopronkőhida környékén volt a végállomás, ahol kiszálltak, és egyik kísérője a mellettük lévő völgyben követ törő rabokra mutatott: „Ezek az emberek ott lenn akadályozták különböző munkák elvégzését. Ha ide akar kerülni, irkáljon még néhány feljegyzést.” Nem írt többet.
Ahogyan az újonnan kinevezett NS-főszerkesztő, a bemutatót levezető Szöllősi György is megjegyezte, a Népstadionban nem csak a foci volt. Pontosan emiatt hívták meg az 1955-ben a stadionban Európa-bajnoki címet nyerő magyar válogatott egyetlen idehaza élő tagját, Dallos Jánost. A csapatba az utolsó pillanatban bekerülő egykori kosaras a maiak által kevéssé átérezhető sztorikról libbentette le a fátylat.
A külföldi kosárlabdázók közül sokakat érdekelt például a futball, így a magyarok meghívták őket a stadionbeli kettős rangadókra, ahová együtt mentek ki szurkolni. Dallos leesett állú vendégekről mesélt, akiket lenyűgözött a Kinizsi, a Honvéd, a Dózsa vagy éppen a Vörös Lobogó játéka. Olyan lehetett ez nekik, mint most egy magyarnak, aki Londonba látogat, és kinéz egy Arsenal–Chelsea-re.
