A betemetett buldózer és a Népstadion újabb titkai

Laktak emberek a ledózerolt arénában? Mi van a 27-es szektor alatt? Miért volt a világ legújszerűbb stadionja?

Szintén megér egy szót, hogy a kötetből kiderül: a Népstadionnak, amelyet már a XIX. század vége óta terveztek felhúzni, de végül 1953-ban adták át, összesen ötvennyolc (!) alkalommal készítették el az építési tervét. Ebből Hajós Alfréd, első újkori olimpiai bajnokunk egymaga hatot jegyez. A Népstadion egyébként nemcsak kinézete miatt számított a világ legmodernebb sportlétesítményének a megnyitáskor, hanem azért is, mert előregyártott vasbeton szerkezetből korábban hidakat építettek, stadiont soha. Ezt felülírták Budapesten. Gilyén Jenő statikus-tervezőnek Kossuth-díjat hozott a mű. A könyv megemlíti, Gilyén a szűkre szabott határidők, a túlságosan gyors betonozás miatt az építkezés alatt több feljegyzést is írt, panaszkodott.

Végül úgy járt, mint A tanú című filmben Pelikán József gátőr, jött érte egy este a nagy fekete autó.

Sopronkőhida környékén volt a végállomás, ahol kiszálltak, és egyik kísérője a mellettük lévő völgyben követ törő rabokra mutatott: „Ezek az emberek ott lenn akadályozták különböző munkák elvégzését. Ha ide akar kerülni, irkáljon még néhány feljegyzést.” Nem írt többet.

Ahogyan az újonnan kinevezett NS-főszerkesztő, a bemutatót levezető Szöllősi György is megjegyezte, a Népstadionban nem csak a foci volt. Pontosan emiatt hívták meg az 1955-ben a stadionban Európa-bajnoki címet nyerő magyar válogatott egyetlen idehaza élő tagját, Dallos Jánost. A csapatba az utolsó pillanatban bekerülő egykori kosaras a maiak által kevéssé átérezhető sztorikról libbentette le a fátylat.

A külföldi kosárlabdázók közül sokakat érdekelt például a futball, így a magyarok meghívták őket a stadionbeli kettős rangadókra, ahová együtt mentek ki szurkolni. Dallos leesett állú vendégekről mesélt, akiket lenyűgözött a Kinizsi, a Honvéd, a Dózsa vagy éppen a Vörös Lobogó játéka. Olyan lehetett ez nekik, mint most egy magyarnak, aki Londonba látogat, és kinéz egy Arsenal–Chelsea-re.

A drukkolás után jöhetett a játék. Magyarország az 1953-as moszkvai Eb-ezüst miatt elnyerte az 1955-ös kontinensbajnokság rendezési jogát. Mivel a legnagyobb befogadóképességű csarnok, a Nemzeti Sportcsarnok lelátóin is mindössze kétezer ember fért volna el, a Népstadion lett a hivatalos helyszín. Meglehetősen érdekes látványt jelentett a zöldellő gyepre fektetett vörösfenyő padlózat, ezen pattogtattak a csapatok. A hajópadlós edzőpálya a Műszaki Egyetemen volt. A magyarok elképesztően jól játszottak, a döntő csoportkörben csak Csehországtól szenvedtek vereséget, és megnyerték az Európa-bajnokságot. Utolsó előtti meccsünkön a szovjeteket vertük 30 ezer szurkoló szeme láttára, akiket előtte még soha nem győztünk le.

Dallos a nap történetét a végére tartogatta. „Tudják maguk, hogy Puskás Öcsi nemcsak futballozott, hanem más sportágban is szerepelt? Bizony. Mivel nem volt ki a létszám, kosárlabdázóként én is lejártam egy alacsonyabb osztályú kézilabdaklubba játszani. Amikor egy ízben beléptem a Szentkirályi utcai terembe, kit látok a pályán szaladni? A Száguldó Őrnagyot, magát Puskás Ferencet.”

A könyv egyetlen igen komoly negatív pontja az utolsó oldalakon található, egész oldalas hirdetések. Visszataszító, és sokat levon az összképből. Kár érte.

Sinkovics Gábor–S. Tóth János: Volt egyszer egy Népstadion. 2016, Budapest, Alexandra Kiadó

###HIRDETES2###