A zseni, aki még Puskást is el tudta homályosítani

Hidegkuti a WM rendszer összes támadóposztján futballozott, könyvet írt a játékról. Afrikában is imádták.

„1945. szeptember 30-án kapkodott először a labdácska felé kisfiam. És ezen a napon húztam magamra először a címeres mezt” – írja visszaemlékezéseiben Hidegkuti Nándor. A magyar labdarúgó-válogatott és az Aranycsapat legendája ma lenne 95 éves, bemutatkozása filmbeillőre sikeredett címeres mezben. A románok elleni meccs előtt az Üllői úti stadion jegypénztáránál turkált a zsebében jegyét keresve, amikor klubjának intézője odaszólt neki, hogy várják az öltözőben. Nem akart hinni a fülének, de mivel Szusza megsérült, hamar kerítettek neki szerelést, és már vonulhatott is ki a pályára társaival. „Ne félj, zöldfülű, majd megvédünk” – szólt oda a 23 éves tehetségnek Zsengellér Ábel az öltözőfolyosón. Hidegkuti két góllal hálálta meg a bizalmat. Felesége, aki vacsorára várta haza, kisírt szemekkel fogadta. „Nándi, hol voltál, hiszen éjfél is elmúlt!” „Játszottam a válogatottban!”

Pedig nem úgy tűnt, hogy vézna testalkatával élsportoló lesz az óbudai fiúból. A grundon csak Gaceknak – a girnyó szinonimája – becézték, és a kapuba állították. Édesanyja a helyi téglagyárban dolgozott, ő pedig iskolába járt, majd rohant focizni azzal a rongylabdával, melyet az anyukája szekrényéből kicsent harisnyából készített. Amikor az Újlaki FC, vagyis a téglagyár csapatának vezetői ellátogattak hozzájuk, hogy leigazolása előtt fényképet készíthessenek róla, azt hitte, az őrizetbe vételhez akarják lefotózni. Tizenévesen, a harisnyagyárban görnyedve műszerész szeretett volna lenni, de futballtudása ezt meggátolta. Már ifiként egy családi ház árát ajánlotta érte egy fővárosi csapat, de végül a Gázművekhez került. Edzés előtt gázóraleolvasóként rótta az utcákat. Gyenge felépítése miatt klubjában külön edzéstervet kapott. Már ekkor sem csatlakozott italozni vágyó csapattársaihoz, utóbb az Aranycsapat kapcsán is előjött ez a téma, de erről később.

Budapest ostromának utolsó heteit ő is a pincében töltötte, amitől teljesen legyengült. Miután az MTK-ba igazolt, csak erőtlenül kóválygott a pályán. Már a visszavonuláson kezdte törni a fejét, amikor az orvosok kiderítették, hogy vérszegény. Sokat kellett várni a megfelelő donorra, végül egy kórházi ápoló ajánlotta fel neki, hogy ad vért, amiért alig győzött hálálkodni Hidegkuti. A helyzet komolyságát jelzi, hogy májinjekciókat is kapott.

„A Hungária úti sporttelep porrá égett. Amikor először vitt utam az MTK-pálya mellett, nem gondoltam arra, hogy nem is olyan soká milyen szoros kötelékek fűznek ehhez a helyhez” – áll Óbudától Firenzéig című önéletrajzi könyvében. Kevés választotta el attól, hogy a nagy rivális Ferencvároshoz igazoljon, de

amikor az Üllői úton járt, az asztalnál pusmogó vezetők egyike azt mondta, feleslegesen hoznák oda, van nála jobb csatár is a zöld-fehéreknél. Erre sarkon fordult, és meg sem állt a kőhajításnyira lévő MTK-pályáig.

A Fradinál utóbb verhették a fejüket a falba: háromszor nyert bajnoki címet a kék-fehérekkel, és háromszázkét meccsen több mint kétszáz gólt lőtt.

Az MTK-t akkoriban a legszebb futballt játszó csapatként emlegették. Nem csoda, olyan nagyságok erősítették a klubot, mint Sándor Károly, Palotás Péter vagy épp a renegátként visszatérő Sebes Gusztáv. Hidegkutiban kezdeti gyengélkedése ellenére végig megbízott edzője, Bukovi Márton, aki csatárként játszatta, de a labdarúgó szinte minden poszton megállta a helyét a támadók között, így a válogatottban már szélsőként vetették be első meccsén. Bukovi volt az, aki feltalálta a hátravont középcsatár posztját, akinek olykor vissza kellett lépnie harmadik fedezetnek a középpályássorba. Szintén magyar találmány volt a többi pozíció közti átjárás, melynek során a szélsők a belső területek felé cselezhettek a csatárok felé. Ezek az újítások, a játékosok szabadabb mozgása alapjaiban változtatta meg a világ labdarúgását.

Hidegkuti ekkoriban a pályán kívül is szorongatott helyzetben volt. Mivel édesanyja gyáros családból származott, a rendszer ellenségként tekintett rájuk. Apját elbocsátották, és hiába dolgozott évtizedek óta a téglagyárban anyja, őt is a kirúgás fenyegette. Végül a szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv segített: kapcsolatai révén elérte, hogy a nőből sztahanovista élmunkást faragjon egy korabeli filmhíradó. Így váltak Hidegkutiék elfogadottá a rezsim szemében, és ezért lett a Hidegkuthyból is Hidegkuti.

A válogatottban az ötvenes évek elején a világ legjobbjai játszottak, és az Öreg is köztük volt. Hidegkuti becenevét banális okból kapta, idősnek számított a csapatban, az 1954-es vébédöntőben már a harminckettediket taposta. Csapattársaira kedves, elismerő szavakkal emlékezett vissza. „Bozsik volt az, akire mindig lehetett számítani” – tartotta a korábbi kispesti kedvencről, akit a két társszerzővel írt, futballról szóló szakkönyvében (A labdarúgás bűvös négyszöge, 1958) olyan világklasszis fedezetekkel említett egy napon, mint a szovjet Nyetto, az osztrák Ocwirk vagy épp Zakariás. Utóbbit védőfedezetként azért magasztalta, mert „olyan cicoma nélkül játszott, hogy a tribünön ülőknek úgy tűnt, mintha nem is lenne a pályán”. Buzánszky Jenőről pedig azt tartotta, sallangmentesen futballozott, minkét lába remek volt, nagyszerű védőjátékosként ismerték, pedig csatárból lett hátvéd.

Grosics Gyuláról felidézte, ifistaként Dorogon középcsatárt és jobbösszekötőt is játszott, de egyszer a kapus nem érte el időben a csapatbuszt, a kimaradó Grosics ekkor kapott lehetőséget a gólvonalon.

A többit már ismerjük.

Hidegkuti lövőtechnikáját mérhetetlen türelemmel és kitartással fejlesztette szinte tökéletesre. Ha kellett, egy edzésen akár több százszor is kapura lőtt ugyanabból a szögből. Addig gyakorolt, amíg már nem hibázott – ha a mai sportolók közül keresünk hasonlót, talán Hosszú Katinka módszere áll ehhez a legközelebb. „A mérkőzésen szinte behunyt szemmel is eltaláltam ezt vagy azt a sarkot, mert nehéz szögből is beidegeztem a lövéseket.” Mivel saját szavai szerint legalább hét hasonló képzettségű játékos is volt a válogatottban, egy idő után rettegtek az ellenfelek, ha a magyarokkal kellett játszani. „Sok együttes már a kezdés előtt feladta ellenünk a csatát.” Így nem volt meglepő, hogy 1952-ben Magyarország nyerte az olimpiát Helsinkiben. Hidegkutit a bal és a jobb szélen is játszatta Sebes.

A következő év végén jött az évszázad mérkőzése a Wembley-ben. Hidegkuti fellibbentette a fátylat az elsöprő győzelem titkáról. Sebes Gusztáv Bukovi Márton és néhány másik magyar klubedző segítségével egyedi taktikát dolgozott ki. A védőfedezet Zakariást visszavonták negyedik hátvédnek, a két összekötőt szintén hátrébb játszatták, akik a szélek felé nyitottak, utat nyitva ezzel Bozsiknak. Hidegkuti szintén visszavont középcsatárként szerepelt. Az angolok gondosan felépített taktikája ezzel összedőlt. Mire változtattak, már 4:1 volt a magyaroknak. Viszont az angolok lépésére Sebes visszaállt a jól megszokott WM rendszerre, meccs közben pedig többször is váltogatta a felállást. A végeredmény: hatalmas magyar fölény és sima győzelem.

„Életem legjobb formájában játszottam” – írta önéletrajzi kötetében Hidegkuti, a Népsport másnapi száma pedig ugyanezen a véleményen volt. Három gólt szerzett, egyik nagyobb volt, mint a másik. Bár az utókor rendre Puskás Ferenc gyönyörű visszahúzós cselét hozza fel a meccs talán legemlékezetesebb pillanataként, Hidegkuti félelmetes teljesítménye ezúttal túltett a leghíresebb magyar futballista csillogásán.

Bár ebben az évben a mai Európa-bajnokság elődjét, az Európa-kupát is megnyerte Magyarország,

Hidegkutiban rossz érzések kavarogtak az Aranycsapat néhány játékosával kapcsolatban. „Elbizakodottság lett úrrá rajtuk [ ], bizonyos fokú önelégültség, dekadencia ütötte fel a fejét a válogatott csapat háza táján.”

Az MTK klasszisa úgy látta, néhány csapattársa csak látszatedzéseket végzett, sérülésre hivatkozva többet pihent, egyesek nem kellő mértékkel ettek, és többet italoztak a kelleténél. Hidegkuti szerint a csillogó tehetség még így is győzelmet ért a legtöbb meccsen, de a magyar válogatott szerinte inkább zömmel az első félidőket nyomta meg, a másodikra már kifogyóban volt a szusz.

A labdarúgó az 1954-es világbajnokságról élénk emlékeket őrzött, ez nem csoda. Dél-Koreát simán elintéztük, az NSZK-t nyolc góllal tömtük ki a csoportban. Puskás viszont nem hallgatott sem a kispadon ülőkre, sem játékostársaira, amikor azt javasolták neki, váltson pozíciót, mert a felpaprikázott Liebrich el fogja intézni. A csapatkapitány adott is okot erre. Szöllősi György Puskás című életrajzi könyvéből kiderült, a félidőre vonulva a németek egyik szász származású, magyarul tudó játékosának odaszólt, hogy ez a gyenge képességű kis Liebrich ugyan ne próbálkozzon már tovább, mert pórul jár. Végül Puskás járt pórul, meg a csapat is, ugyanis amellett, hogy Liebrich elintézte, később Tóth József is megsérült. Hidegkutinak így át kellett vennie Puskás helyét balösszekötőben, ennek ellenére a brazilok elleni negyeddöntőben és a négy között, Uruguay ellen is betalált. Szinte hihetetlen, de ezzel a húzással a WM rendszerben az összes támadóposztot megjárta klubjában és a válogatottban.

A 120 perces, uruk elleni csata, a sérültek, a rövid passzos játéknak kedvezőtlen, mély talaj, a média nyomása és a döntő előtti éjszaka a magyarok szállójánál bömbölő fúvószenekar Hidegkuti szerint mind hozzájárult ahhoz, hogy a korábban tönkrevert nyugatnémetek legyőzzék Magyarországot. „Egyszerűen idegösszeroppanás állt be nálunk a nagy megterhelés miatt.” A vége 3:2 oda, és kertek alatt hazaszökő magyar válogatott.

Bár ezután egy-egy gyenge meccsén már öregurazták Hidegkutit a lelátóról, az 1958-as világbajnokságra elutazott az Aranycsapat maradékával, Bozsikkal, Budaival és Grosiccsal. A Wales elleni újrajátszott csoportmeccses vereséget követően elhatározta, többet nem lép pályára a válogatottban, sőt még abban az évben felhagyott az élsporttal. Utolsó MTK-s hónapjaiban már a TF-re járt, és megszerezte az edzői képesítést. Majd Bukovi távozásával egyből mély vízbe került, egykori csapattársait már a kispadról irányította.

1960-ban bátor döntést hozott, a néhány éve olasz bajnokságot nyerő, BEK-döntőbe jutó Fiorentina hívta, és ő élt is a lehetőséggel. Bár sok apróságot furcsállott, például hogy a játékosok miért nem érkeznek pontosan a megbeszélt találkozókra, vagy hogy ihatnak bort az ebédhez, remek kapcsolatot alakított ki futballistáival. A firenzeiekkel 1961-ben olasz kupát nyert, és elhódította a Kupagyőztesek Európa-kupáját is. Egy hajtűkanyarral hazatért, és 1963-ban bajnok lett a Győrrel, majd több magyar csapatnál, és Lengyelországban is edzősködött. A hetvenes évek közepén elindította a fényes úton a kairói Al Ahlyt. Az államvédelem csapata – csakúgy, mint az MTK volt – szívébe fogadta a magyar trénert, aki ötször vezette bajnoki címig az ottani Vörös Ördögöket. Mára az Al Ahly lett Afrika legsikeresebb klubja, amihez Hidegkuti is aktívan hozzájárult, a szintén Kairóban edzősködő Puskás Ferenccel közös emléktáblájuk van a városban.

A 2002-ben elhunyt Hidegkuti Nándor, bár nem futballistának teremtette az Isten, hatalmas becsvággyal, kitartással univerzális játékossá nőtte ki magát pályafutása során. Mindezt a legmagasabb szinten, a világ akkor talán legjobb gárdájában, az Aranycsapatban is bizonyította. Nem sok játékos akad, aki a régi, öttámadós fogaskerék bármelyik láncszemeként bevált. Igazi dzsóker volt, ráadásul rendkívül eredményes: a válogatottban hatvankilenc mérkőzésen harminckilenc alkalommal talált be. Ifjoncként a Kispest–Ambrosiana mérkőzésen az Európa egyik legjobb támadójának tartott Giuseppe Meazzát figyelte szájtátva, olyan akart lenni, mint az olasz gólzsák. Meazzáról utóbb stadiont neveztek el Milánóban. Hidegkuti nevét 2002-es halála óta viseli az MTK arénája.