Bernd Storck szövetségi kapitánytól megszokhattuk, hogy a sokszor diplomatikus – időnként semmitmondó – mondataiba belefűz meghökkentő gondolatokat. Ezúttal a Nemzeti Sportnak adott interjújából szemezgetünk részleteket, igyekeztünk kiszűrni a mondanivalót.
Azzal alighanem meglepőt mond, hogyan érezte magát egy ideig Lisszabonban, a 3-0-ra elveszített Portugália–Magyarország vb-selejtezőn.
„Most Lisszabonban úgy kaptunk ki három góllal, hogy többet birtokoltuk a labdát, több pontos passzunk volt, mint Lyonban – számolt be a német szakember néhány érdekességről, visszautalva a nyári Eb-csoportmeccsre, amelyen a két csapat 3-3-ra végzett. – A fiúk mindent megpróbáltak, hittek magukban. Ennek is köszönhető, hogy a meccs első harmadában jól futballoztak.
Abban az időszakban olyan érzésem volt, mintha hazai pályán játszanánk.”
De akkor miért nem lőttünk gólt? A kapitány szerint azért, mert az ellenfél kapuja előtt hiányoztak az úgynevezett utolsó passzok, amelyekből gólszerzési lehetőséget teremthettünk volna.
Bernd Storck igyekszik egy valóban helyes, de nálunk messze nem általános edzői mintát követni, amikor azt mondja: „A felelősség minden esetben az edzőé, vagyis ez esetben az enyém. Senki se várja tőlem, hogy a nyilvánosság előtt kritizáljam a játékosokat. A véleményemet értelemszerűen elmondom nekik, de csak zárt ajtók mögött, az öltözőben.”
Volt némi ellentmondás a gondolatai között, hiszen egyrészt a magyar labdarúgás évek óta ismert gondját is részletezte, mégis empatikus azokkal, akik nem a megoldás útján járnak:
„Amíg nincsenek nemzetközi porondon szereplő klubjaink, amíg nincsenek olyan játékosaink, akik rendszeresen valamelyik topbajnokságban vagy európai kupasorozatban játszanak, nem lehet elvárni, hogy a válogatott állandóan egyenrangú ellenfele legyen a legjobbaknak” – ezek a problémáink. Kár, hogy Storck később az interjúban hozzáfűzte: „Guzmics Richárd Kínát választotta, miután nagyon kedvező ajánlatot kapott. Megértem, hogy elfogadta. Csakúgy, mint Dzsudzsák Balázst, aki az Egyesült Arab Emírségekbe ment.”
Íme a következmények, amelyek abból fakadnak, hogy sokszor nem éppen a színvonal a legfontosabb legjobbjainknak: „Az élmezőnyhöz képest lassúbb a játékunk. Mihelyst lehet, fel kell gyorsítanunk, de ehhez erőnlétileg is javulnunk kell.”
Hozzátette:
„Leválthatnak engem, de aki átvenné a helyem, ugyanazokkal a gondokkal szembesülne, amelyekkel én is küszködöm.”
Nyilvánosan még nem mondott le a vb-szereplésről, ez nem is lenne szerencsés, de azt is elárulta: „Nem is keresek kibúvót. Feladatot annál inkább, és már meg is találtam: felépíteni azt a csapatot, amely kijuthat az Európa-bajnokságra.”
Végül nem lehet elégszer hangsúlyozni egy olyan gondot, amely más csapatsportjainknál – kézilabda, kosárlabda – is jelentkezik, és amelynek megoldásában a klubok sokszor messze nem partnerei a hazai szövetségeknek: „A szövetség nagyon jól döntött, amikor bevezette az úgynevezett fiatalszabályt. Ám fontos hangsúlyozni, a szabály nem kötelezi a klubokat arra, hogy mindenáron szerepeltessék a fiatalokat, ellenben díjazza azokat a klubokat, amelyek ezt megteszik. A csapatok saját magukért felelősek. Ha nincsenek arról meggyőződve, hogy a fiatalok erősítést jelentenek, nem kell játszatniuk őket. Én mindenesetre arra törekszem, hogy szövetségi kapitányként példát mutassak ezen a téren is. Úgy vagyok vele, elsőként nekem kell bizonyítanom, hogy bízom a tehetségekben.”
