Ha volt valaha is olyan célja a mostanra már 350 milliárdosra hízó stadionépítési programnak, hogy az üzleti működés irányába terelje a hazai futballklubokat, mostanra biztossá vált: ezen a fronton valami nagyon félrement. Az élvonalbeli csapatokat működtető gazdasági társaságok tavalyi beszámolói ugyanis egyértelművé tették: soha olyan alacsony arányt nem képviseltek a tényleges piaci források ezeknek az együtteseknek a bevételeiben, mint jelenleg. Hiába ugyanis az új arénák, több olyan NB I-es csapat van, amelynél a jegyeladásokból származó forgalom a teljes bevétel 1 százalékát sem éri el.
Pedig első ránézésre kifejezetten impozáns a tucatnyi futballcég 2016-os teljesítménye, különösen, ha a korábbi évekkel vetjük össze. Kezdjük azzal, hogy a magyar első osztály csapatai emberemlékezet óta most először termeltek nyereséget, méghozzá nem is keveset: együttesen 947 milliós adózott profitot hoztak össze. Mindezt úgy, hogy tavaly kizárólag a Diósgyőr FC Kft. volt veszteséges, miközben egy esztendővel korábban még a cégek kétharmada, 2013-ban pedig az akkor még 16 csapatos ligából 14. A fordulat magyarázata, hogy tavaly annyi pénz áramlott az NB I-be, amit már elkölteni sem tudtak a klubok. A 12 társaság együttes bevétele meghaladta a 21 milliárd forintot, azaz egy csapatra 1,78 milliárd jutott – három és félszer annyi, mint öt éve.
Az alapadatok tehát kifejezetten jól mutatnak, ám ha a számok mögé nézünk már sokkal kevésbé derűs a kép, hiszen a befolyt 21 milliárd több mint harmada olyan úgynevezett egyéb bevétel, ami kevésbé kötődik a futballvállalkozások alaptevékenységéhez. Ezek jelentős része az államtól jön: a vidéki csapatok itt mutatják ki a legtöbbször százmilliós nagyságrendű önkormányzati támogatásokat, itt jelennek meg a taopénzek és az MLSZ-től kapott több tízmilliós juttatások.
Emellett olyan összegek, amelyek eredetéről semmit nem tudni. Az MTK például 500 millió, a Ferencváros pedig 1,1 milliárd forint eredetét nem árulta el, míg az Újpest annak ellenére nem részletezte egyéb bevételeit, hogy a hozzájuk áramló pénz 70 százaléka ilyen volt (igaz, ők még fél évvel ezelőtt feledkeztek meg erről, a társaság ugyanis június 30-án zárja üzleti évét).
Már az is aggályos lenne, ha „csak” ez a bő 7 milliárd vagy ennek egy része jönne az államtól, a helyzet azonban ennél sokkal elkeserítőbb. Magyarországon még azok a források is burkolt vagy teljesen nyílt állami támogatások, amelyek a nyugat-európai ligákban egyértelműen piaciak. Az árbevétel legnagyobb részét a szponzoráció adja, hogy pontosan mekkorát, az azonban nem egyértelmű, mert – amint ez már az eddigiekből is kiderülhetett – a beszámolók egyáltalán nem átláthatóak és még véletlenül sem egységesek. A Magyar Nemzet becslése szerint ugyanakkor 6-8 milliárd forint érkezhet ezen a csatornán az élvonalbeli labdarúgócsapatokhoz. Miközben nyugaton a támogatási megállapodások egyértelműen kétoldalú üzleti kapcsolatnak tekinthetőek, itthon kicsit mások a motivációk.
Nyolc-tíz éve általános kritika volt a futballszponzorációval szemben, hogy valójában helyi s egyben baráti hozzájárulásról van szó. Azóta annyi változott, hogy a „rendszer” helyiről országosra bővült: a szponzorok ma már nem (csak) a csapat tulajdonosának akarnak a kedvében járni. A támogatók jelentős része jelenleg vagy állami vállalat, vagy olyan cég, amelynél abban bíznak, hogy ezzel jó pontokat szereznek a futballt minden kritika ellenére teljes mellszélességgel támogató kormánynál.
A szponzoráció mellett a másik legfontosabb forrás a közvetítési jogok értékesítése, amiből 3-3,5 milliárd forint érkezhetett tavaly. A Magyar Labdarúgó Szövetség döntése értelmében ugyanis az ezen a csatornán a magyar fociba áramló jelenleg évi 3,9 milliárd forint közel 85 százalékát az NB I-es csapatok kapják (tavaly a díj némileg még alacsonyabb volt). Igen ám, de a hazai bajnoki meccsek közvetítési jogait az állami média vásárolta meg, ráadásul – amint erről lapunk beszámolt – szakértők úgy vélik, erősen túlárazottan. A 3,9 milliárdos összegnek nagyjából a negyede lenne reális, a többi burkolt állami támogatás. Emiatt egyébként a Párbeszéd – korábbi cikkünk nyomán – hűtlen kezelés gyanújával fel is jelentette az Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alapot.
A csapatok egyetlen, ténylegesen a piacról származó, számottevő bevétele így a jegyértékesítés, a mezek, relikviák eladásából származó tétel zömmel kimutathatatlan. A belépők eladásából viszont arányaiban egyre kevesebb folyik be. A 2016–2017-es évadban papíron meccsenként átlagosan 2717 néző látogatott ki a stadionokba, ami ugyan az előző szezonhoz képest minimális emelkedést jelent, a jegyárbevételen azonban ez egyáltalán nem látszik. Sőt, míg egy évvel korábban a teljes forgalom 5 százaléka származott ebből a forrásból, 2016-ban kevesebb mint 3.
Ráadásul ez utóbbi is egy optimista becslés, a ténylegesen adatot közlő cégek esetében ugyanis az 1,8 százalékot sem éri el a mutató. Ebben azonban nem szerepel a Ferencváros, amely saját adatokat nem hozott nyilvánosságra, ezért lapunk megbecsülte, mekkora bevétele lehetett jegy- és bérleteladásból a Fradinak. A ceruzánk pedig kifejezetten vastagon fogott, ugyanis a 285 milliós becslés azon túl, hogy közel másfélszerese a legutóbbi nyilvános adatnak (amikor még jóval többen jártak Fradi-meccsre, mint most), közel annyi, mint amennyit az összes többi csapat begyűjtött ebből a forrásból.
Mindez azt jelenti, hogy miközben az élvonalbeli csapatok átlagos bevétele duplájára emelkedett 2013 óta, a jegyértékesítésből tavaly is nagyjából ugyanannyi folyt be, mint három éve. Ez még akkor is ijesztő, ha figyelembe vesszük, hogy több csapat (a Vasas, a Videoton, a DVTK és a Szombathelyi Haladás) is „albérletben” futballozott.
