Ha Orbánék nem tömnék pénzzel a focit, az alig élne meg

Az NB I-es csapatok bevételeinek kevesebb mint három százaléka származik közvetlenül piaci forrásból.

Már az is aggályos lenne, ha „csak” ez a bő 7 milliárd vagy ennek egy része jönne az államtól, a helyzet azonban ennél sokkal elkeserítőbb. Magyarországon még azok a források is burkolt vagy teljesen nyílt állami támogatások, amelyek a nyugat-európai ligákban egyértelműen piaciak. Az árbevétel legnagyobb részét a szponzoráció adja, hogy pontosan mekkorát, az azonban nem egyértelmű, mert – amint ez már az eddigiekből is kiderülhetett – a beszámolók egyáltalán nem átláthatóak és még véletlenül sem egységesek. A Magyar Nemzet becslése szerint ugyanakkor 6-8 milliárd forint érkezhet ezen a csatornán az élvonalbeli labdarúgócsapatokhoz. Miközben nyugaton a támogatási megállapodások egyértelműen kétoldalú üzleti kapcsolatnak tekinthetőek, itthon kicsit mások a motivációk.

Nyolc-tíz éve általános kritika volt a futballszponzorációval szemben, hogy valójában helyi s egyben baráti hozzájárulásról van szó. Azóta annyi változott, hogy a „rendszer” helyiről országosra bővült: a szponzorok ma már nem (csak) a csapat tulajdonosának akarnak a kedvében járni. A támogatók jelentős része jelenleg vagy állami vállalat, vagy olyan cég, amelynél abban bíznak, hogy ezzel jó pontokat szereznek a futballt minden kritika ellenére teljes mellszélességgel támogató kormánynál.

A szponzoráció mellett a másik legfontosabb forrás a közvetítési jogok értékesítése, amiből 3-3,5 milliárd forint érkezhetett tavaly. A Magyar Labdarúgó Szövetség döntése értelmében ugyanis az ezen a csatornán a magyar fociba áramló jelenleg évi 3,9 milliárd forint közel 85 százalékát az NB I-es csapatok kapják (tavaly a díj némileg még alacsonyabb volt). Igen ám, de a hazai bajnoki meccsek közvetítési jogait az állami média vásárolta meg, ráadásul – amint erről lapunk beszámolt – szakértők úgy vélik, erősen túlárazottan. A 3,9 milliárdos összegnek nagyjából a negyede lenne reális, a többi burkolt állami támogatás. Emiatt egyébként a Párbeszéd – korábbi cikkünk nyomán – hűtlen kezelés gyanújával fel is jelentette az Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alapot.

A csapatok egyetlen, ténylegesen a piacról származó, számottevő bevétele így a jegyértékesítés, a mezek, relikviák eladásából származó tétel zömmel kimutathatatlan. A belépők eladásából viszont arányaiban egyre kevesebb folyik be. A 2016–2017-es évadban papíron meccsenként átlagosan 2717 néző látogatott ki a stadionokba, ami ugyan az előző szezonhoz képest minimális emelkedést jelent, a jegyárbevételen azonban ez egyáltalán nem látszik. Sőt, míg egy évvel korábban a teljes forgalom 5 százaléka származott ebből a forrásból, 2016-ban kevesebb mint 3.

Ráadásul ez utóbbi is egy optimista becslés, a ténylegesen adatot közlő cégek esetében ugyanis az 1,8 százalékot sem éri el a mutató. Ebben azonban nem szerepel a Ferencváros, amely saját adatokat nem hozott nyilvánosságra, ezért lapunk megbecsülte, mekkora bevétele lehetett jegy- és bérleteladásból a Fradinak. A ceruzánk pedig kifejezetten vastagon fogott, ugyanis a 285 milliós becslés azon túl, hogy közel másfélszerese a legutóbbi nyilvános adatnak (amikor még jóval többen jártak Fradi-meccsre, mint most), közel annyi, mint amennyit az összes többi csapat begyűjtött ebből a forrásból.

Mindez azt jelenti, hogy miközben az élvonalbeli csapatok átlagos bevétele duplájára emelkedett 2013 óta, a jegyértékesítésből tavaly is nagyjából ugyanannyi folyt be, mint három éve. Ez még akkor is ijesztő, ha figyelembe vesszük, hogy több csapat (a Vasas, a Videoton, a DVTK és a Szombathelyi Haladás) is „albérletben” futballozott.