Mit vesztettünk Andorrában?

A játékosok és a szurkolók főleg a hitüket. A szakmabeliek és Storck pedig végre ráébredhetne: B csapattal nem megy.

Andorrában ez az egyik legfontosabb dolog, ami újra elveszett;

földbe döngölő felismerés és érzés, hogy újra kikaphatunk bárkitől.

Most épp a FIFA-ranglista 186. helyezettje ellen. Az amatőr, munka mellett futballozó andorraiak 2004 októbere óta nem vertek meg tétmecccsen senkit, akkor Macedónia volt az áldozat. Minket még soha nem győztek le. A miniállam játékosai már akkor sírva borultak egymás nyakába, amikor Svájc ellen gólt szereztek a mostani selejtező során. Pénteki győzelmük után szintén nem maradt szem szárazon a stadionban, a mérkőzés labdáját üvegbúra alá tették, és örök emlékül felrakják a polcra.

A mennyből a pokolba: így fogalmazott Dzsudzsák Balázs a lefújást követően. A magyar cséká elsírta magát nyilatkozat közben, ami nem csoda. A csapatot elkísérő több száz drukker vele és összes társával levetette a címeres mezt, ilyet utoljára tavaly szeptemberben Diósgyőrben láttunk, de olyan emlékünk nincs, hogy ez a válogatottal valaha megtörtént volna. Hol van már a tavalyi nyár, mikor örömében tépte le róluk a dresszt a magyar tábor Bordeaux-ban, Marseille-ben.

Teljesen jogos a szurkolók reakciója, ahogy a játékosok fogalmaztak a meccs után: ezt nem lehet megmagyarázni. Illetve talán mégis.

A pénteki vb-selejtező előtt több szakember, NB I-es tréner is arról beszélt, hogy bár sok alapember hiányzik az utazó keretből, Andorrát bármilyen összeállításban meg kell vernie a magyar válogatottnak.

Nos, végre jó lenne elfogadni a tényt, amit egyelőre képtelenek vagyunk: a néhány tízezres lakosú országok válogatottjai ellen is kevés már, amire jelenleg képesek a magyar futballisták.

Alig kilenc hónapja, csupán néhány héttel Eb-mentelésünket követően már tanúi lehettünk ennek a Tórsvollur stadionban, Feröeren. Orkánerejű szél, műfű, kipukkant játékosok – hallhattuk a 0-0-s végeredmény indokait.

Ha végignézzük azok névsorát, akik akkor pályára léptek, és azokét, akik pénteken Andorrában, talán már magyarázatul szolgálhat a mostani vereségre. Fiola, Guzmics, Kádár, Elek, Németh, Priskin, Nikolics, Szalai. Sérülés, meccshiány, klubkötelezettség, egyéb okok miatt egyikük sem volt most a műfüvön. Helyettük a másodosztály friss feljutójából, a Puskás Akadémiából hívott be két játékost Bernd Storck, továbbá a Honvéd gólkirályát, Eppel Mártont, az olasz első osztályból csont nélkül kihulló Palermóban peremember Sallait és Baloghot, a Brondbyben percember Kalmárt, a Ferencvárosban menedékre lelő, de sűrűn mellőzött Kleinheislert. A horvát gólkirály, Futács Márkó sehol. A csapat ásza, Dzsudzsák Balázs már kevés a török vagy orosz első osztályhoz, az emírségekben haknizik, a másik kulcsszereplő, Nagy Ádám sérülésből tért vissza.

Ég és föld a különbség az Eb-selejtezőkön és a kontinensbajnokságon látott futballisták formája között. Eppellel, Tóth Bencével, Nagy Dominikkal, Viníciusszal ennyit tudunk. Lehet, hogy vérlázító még a feltételezés is, de Kádárral, Gerával, Szalaival, Nikoliccsal legalább a döntetlen meglehetett volna. Az andorrai gyalázat fényében a német mester is kétszer meggondolja legközelebb, hogy a klubedzők kérésének engedve lemondjon-e az NB I-ben játszó kerettagokról akár még egy Andorra-szintű csapat ellen is. Álmában sem gondolta, hogy döntése ilyen eredményt hozhat.

A vereség még jobban fáj, ha megnézzük, hogy a kilencven perc alatt negyvennégy sikeres passzt felmutató miniállam játékosai a párharcok egész komoly százalékát megnyerték. A tizenhatos közelében és azon belül szinte esélyük sem volt a magyar támadóknak, a kismillió beívelésünkből szinte mind pontatlan volt, vagy a védők elnyomták Eppelt és Baloghot. Mindezt úgy, hogy a magyar játékosok a labdarúgásból élnek, az andorraiak pedig csak akkor lépnek pályára, ha a munkájuk engedi. A hetvenezres országban összesen öt stadion van, ahol futballozni lehet. 

A pénteki vereség egy folyamat vége: az elmúlt nyolc mérkőzéséből ötször maradt gólképtelen a válogatott, köztük Feröer és Andorra ellen. Az utóbbi négy meccsünkön – Svédország, Portugália, Oroszország, Andorra – kilencet kaptunk, és egyet sem lőttünk. Ez negatív rekord focitörténelmünkben. A vb-álmaink reálisan nézve már rég szertefoszlottak, lehetne kísérletezni nyugodtan. Azonban miképp tavaly szeptemberig csaknem kizárólag jó döntéseket hozott Bernd Storck a válogatásnál, az utóbbi hónapokban sorjáznak a rosszak. Ebben a helyzetben pedig láthatatlan messzeségbe került az az idea, amit Dárdai Pál rögzített még a fejekben kapitánykodása legelején: élvezni a futballt, enélkül nem lehet sikeres egy csapat.

Másfelől Storckot talán kevésbé érdekli, de jogos a felvetés: mi történik, ha ezt az eredményt egy magyar kapitánnyal éri el a válogatott? Pintér Attila tudna mesélni, de magunktól is kitalálhatjuk. Szóval nem ártana elgondolkodnia, vajon a szövetség belé vetett bizalmába hány kínos meccs férhet még bele.