Torinó hegyén nyugszik a magyar mágus, akinek a lábai előtt hevert a világ

Ancelottihoz, Guardiolához fogható edzőzseni volt Erbstein Ernő. A nácik elől még meglógott, sorsa egy repülőn pecsételődött meg.

Az első világháború után a magyar játékosok kirajzottak a kontinensen, a legtöbben talán Olaszország felé vették az irányt. Az 1925–26-os bajnokságban hatvan honfitársunk futballozott az olasz ligákban, miközben egy csapatban csak két külföldi szerepelhetett egyszerre. 1928-tól a futball fasizálódása miatt már egy sem, a magyarok viszont sokan maradtak, avagy visszatértek – edzőként. Így tett Egri-Erbstein Ernő is, aki olyan hírnévre tett szert Torinóban és Olaszország-szerte, mely csupán a mai világsztárokéhoz fogható.

Bár remek rúgótechnikájú, megbízható fedezetként írtak róla a korabeli lapok, játékoskarrierje során nem váltotta meg a világot, nem úgy edzőként. Olaszországban és az Egyesült Államokban is futballozott, és már játékosként is képezte magát, felismerte, hogy céljai eléréséhez ez elengedhetetlen. Miképp a róla szóló, frissen magyarra fordított könyv (Erbstein Ernő, az elfeledett futballhős) csütörtöki budapesti bemutatóján egyik lánya, Márta fogalmazott: a konfliktusok kezelésében, a stratégia kidolgozásában utolérhetetlen volt. Hogyan lehet a frusztrációból erőt meríteni, az ellentéteket feldolgozni és azokat az összhang felé terelni, a játék szerepét megtalálni a közös cél érdekében. Mindezen képességeit nem csak a futballpályán használta fel, a civil életben is, enélkül bizonyosan nem élte volna túl a holokausztot.

Hiába távozott az erősödő fasizmus miatt Olaszországból, Magyarországon, miképp Közép- és Kelet-Európa más országaiban is, az antiszemitizmus kezdett mind erőteljesebben teret nyerni. Olaszországba már ifjú edzőként tért vissza a 30-as évek elején, a Barinál tette meg az első lépéseket. Az alacsonyabb osztályú, a Vezúv lábánál megbújó kisváros, Nocerina viszont története legjobb edzőjeként tekint vissza Erbsteinre, akinek utca viseli nevét a településen.

Cagliariban már azt mondták róla, nem járt arra még edző, aki azt is elmagyarázta volna a játékosoknak, hogyan kell a labdához érni. Erbstein nem csak ezzel segítette őket, de kőkemény trénigeket tartott, és annyiszor gyakoroltatta az egyes támadóvariációkat, hogy azok ösztönszinten ivódtak a játékosokba. Amikor a Rossblú becenévre hallgató csapat feljutott a második vonalba, egy hétig ünnepelte a szardíniai város Erbsteinéket. Nem volt kisebb az öröm Luccában sem, ahol a helyi, harmadosztályban sínylődő csapatot a magyar mágus néhány év alatt a Serie A-ba repítette.

Akkori játékosai közül volt, aki úgy nyilatkozott róla: egyes meccseken gyakorlatilag nem kellett gondolkoznia a pályán, egyszerűen pontról pontra végrehajtotta azt a taktikai utasítást, amit Erbstein kiadott, a csapat pedig nyert.

Az 1934-es bajnokságban a Serie A tizennyolc csapata közül tizenkettőnek volt magyar edzője, köztük olyan nagyágyúk, mint az Internazionaléval és a Bolognával is bajnokságot nyerő Weisz Árpád, aki máig tartja a rekordot. 43 évesen négyszeres bajnok volt, az olasz ligában ilyenre azóta sem volt képes senki. Ahogy 1936-ig arra sem, amit Erbstein kitalált: a hamis 9-es, vagyis a hátravont középcsatár szerepkörét. Olaszország tátott szájjal leste a húzást. 1953-ban, az évszázad mérkőzésén egyesek szerint Bukovi Márton javaslatára alkalmazta Sebes Gusztáv ugyanezt a taktikát az angol–magyar mérkőzésen Hidegkuti Nándorra. A középcsatár három gólt lőtt, saját bevallása szerint élete legjobb formájában játszott.

Erbstein intellektusát mutatja, hogy egy ízben a neves filozófus Huizinga egyik könyve nyomán építette be a felkészülésbe a játékos elemeket, melynek lényege a holland gondolkodó szerint, hogy az ember ezen keresztül fedezi fel a szabadságot.

„Mosolyogj már az öltözőben, meg akkor is, ha kimész a pályára. Ha beléd száll az ellenfél, vagy a bíró butaságokat fúj, mosolyogj. Ha az ellenfél gólt lő, mosolyogj”

– javasolta játékosainak. Emlékszünk még, mit mondott Dárdai Pál, amikor megérkezett a magyar válogatott kispadjára? A futballistának élveznie kell a játékot, különben nem tud jól teljesíteni.

1938-ban a fasiszta párt már az antiszemita ideológiát is kezdte beépíteni sajátjába, Erbsteinnek a zsidótörvények miatt így nem volt maradása Luccában. Első torinói kitérője után menekülnie kellett az országból, de mivel Hollandia nem fogadta be a családját, Budapest lett a végállomás. A magyar válogatott ebben az évben játszotta első világbajnoki döntőjét. Olaszország volt az ellenfél, sajnos vereséget szenvedtünk. A pályán lévő 22 játékosból ekkor tizenötnek volt magyar az edzője.

Ha Budapesten kiderült volna a negyvenes években, hogy Erbstein korábban a cionista Hakoah Arad és a Maccabi játékosa volt, életveszélybe sodorta volna családját. Textilcéget alapított, és miképp lányai visszaemlékeznek, életük legszebb éveit töltötték a magyar fővárosban a háború idején.

A torinói vezetők olyan mértékig bíztak a mindössze rövid időt náluk töltő Erbsteinben, hogy megkérték, inkognitóban, hamis papírokkal utazzon el hozzájuk a csapatot érintő javaslataival. A sportigazgatói, menedzseri feladatokat szinte telefonon látta el ekkor. Amikor 1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot, az Erbstein család nőtagjai, felesége és két lánya egy hadiüzemnek álcázott budakeszi leányotthonban leltek menedékre. A nyilasok betörtek az épületbe, és kihajtották az ott lakókat. Erbstein Ernőnek telefonon közvetve sikerült elérnie Angelo Rotta budapesti pápai nunciusnál, hogy szeretteit visszavigyék az otthonba.

Ő munkaszolgálatosként dolgozott ekkor. Társaival elhatározták, hogy megszöknek. Köztük volt Guttmann Béla is, a Benficával később kétszer is megnyerte a BEK-et edzőként.

„A bátorság nyugodt bizonyosággal vértez fel bennünket, hogy semmiféle veszély sem leselkedhet ránk, és bolondság félnünk bármitől is” – mondta később Erbstein labdarúgóinak. Saját maga is hasznát vette a tanácsnak, mikor igazán szükség volt rá.

A családi visszaemlékezésekből nem derül ki pontosan, hogyan, de végül sikerült elszabadulniuk Magyarországról, innentől kezdődik az olaszok által csak Il Grande Torino (A nagy Torino) nevű csapat végső kialakítása. A távozása óta eltelt években hat edző ült a torinói kispadon, mondani sem kell, köztük két magyar, Molnár Ignác és Kutik András. Már ők elkezdték lerakni a világverő csapat alapjait, Erbsteinnek a formázás maradt. Bár pozíciójának megjelölése technikai vezető volt, a szakmai stábban övé volt az utolsó szó. Az Angliából eredő WM-rendszert alkalmazta korábbi olasz csapatainál, és Torinóban sem volt kisebb sikere, sőt. A vörösök sorozatban öt bajnoki címet nyertek, ebből hármat Erbsteinnel. Megszerezték Valentino Mazzolát, a valaha volt egyik legjobb olasz játékost, akivel szinte átgázoltak az ellenfeleken. A csúcs egy olasz bajnokságban aratott 10-0-s siker volt az Alessandria ellen. Máig tartó Serie A-s rekord. Az utóbbi évek Barcelonájához lehetne hasonlítani az akkori Torinót. 1947-ben a Puskással felálló magyar válogatottat úgy verték meg az olaszok, hogy tizenegy kezdőjátékosból tíz a Toróknál focizott, csak a kapus volt juvés. A komplett nemzeti csapatot Torinóból válogatták.

A legtöbb idegenbeli és hazai győzelem, a legjobb gólátlag, a legkevesebb kapott gól – csak úgy sorjáznak a rekordok, melyet máig tart az akkori Grande Torino. A csapat brazíliai túráján is megmutatta, mit tud, világhírnevet szerzett a barátságos meccseken, ekkor ugyanis még nem indult el a Bajnokok Európa-kupája, a későbbi legszínvonalasabb nemzetközi kupasorozat. Bongiorni, Ballarin, Gabetto, Ossola, Loik, Schubert Gyula sztárokká váltak.

1949. május 4-én azonban bekövetkezett a légikatasztrófa, melyben 31 ember vesztette életét. Egy lisszaboni gálameccsről tartott hazafelé a csapat, amikor az esős, ködös időben a pilóta elvesztette irányítását a gép felett, mely a Torinóhoz közeli Superga-dombnak csapódott, egészen pontosan az ottani katedrális falának.

A falon ma az elhunytak emléktáblája áll, rajta Egri-Erbstein Ernő nevével. Szőke László neve csak azért nincs ott, mert a játékosnak csak előszerződése volt a klubbal, nem vitték magukkal a gálameccsre. A csapat búcsúztatásakor fél és egymillió közé teszik a megemlékező torinóiak számát, ma is több százezren vonulnak fel minden év május 4-én. Az olaszok a tragédia nyomán inkább hajóval indultak el az 1950-es világbajnokságra.

A hazai veretlenségét hat éven át őrző Torino soha többé nem tudta visszaszerezni egykori nimbuszát. Bár a bajnoki címet megszerezték az utolsó meccsekre összeverbuvált ifi csapattal, többé nem kerültek ilyen magasságba. Az Erbstein Ernőt övező dicsfény azonban 60-70 év távlatában sem kopik. Sólyom Gábor volt milánói főkonzultól első torinói látogatása alkalmával azt kérdezte a város polgármestere, tudja-e, ki a település legismertebb magyar alakja? A diplomata gondolkodás nélkül rávágta: „természetesen Kossuth Lajos”. „Nem, nem főkonzul úr. Ernesto Erbstein az!”