„Ha a karrierem során lett volna egy olyan menedzser, aki a saját érdekeit nem helyezi az enyém elé, akkor alakulhatott volna mindez másképpen is” – így fogalmazott Rudolf Gergely, aki a magyar válogatott egyik legnagyobb ígérete volt, a légióséletet is kipróbálta, jelenleg viszont, még mindig csupán 32 évesen, az NB II-es Nyíregyháza futballistája.
Mint az Origónak adott interjúban kifejtette: „Nem vagyok ostoba, tudom, hogyan működik a futball, a menedzserek világa. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt több ebben a történetben, vagy nem lenne még most is több. De egy légiósnak mindig ezerszer nehezebb az élete, erről keveset tud a közvélemény. Olaszországhoz nagyon sok szép emlék köt, de ebből nem lehet megélni.”
Mint elmondta, jelenleg nincs is menedzsere, Olaszországba szerződése idején viszont volt, „sajnos”, különben „egészen biztosan másképpen” alakul minden.
„A futballisták tisztában vannak azzal, mi a legfőbb gond egy menedzserrel.
De erről nem szeretnék többet beszélni” – fűzte hozzá. Mint elmondta, szeret nyomás alatt játszani – ez sosem okozott gondot. Csak ahhoz olyan körülmények kellenek, amelyek nem mindig adottak.
„Én akkor tudok jól futballozni, ha tökéletes erőállapotban vagyok. Sokszor volt olyan, hogy magamnak kellett edzésterveket készítenem, vagy mástól elkérnem, mert ebben a tekintetben a csapataimnál voltak lemaradások.”
Rudolf Gergely utolsó válogatottsága Pintér Attila szövetségi kapitány számára is az utolsó volt 2014 szeptemberében. Az Európa-bajnoki selejtezősorozat első meccsét itthon meglepetésre 2-1-re elbukta a válogatott az északírek ellen, Pintért ezután menesztették, utódai viszont, Dárdai Pál és Bernd Storck a nehéz helyzetből kivezették a válogatottat az Eb-re, majd ott Storckkal az élen sikerült megnyerni a csoportot, ami szenzációszámba ment. A két sikerkapitány Rudolfra nem számított a játékos állítása szerint.
„Természetesen láttam a meccseket, nagyon szurkoltam a srácoknak – utalt a tavalyi Eb-re. – Fájt a szívem, hogy nem lehettem ott.
Az északírek elleni meccs után már senki nem keresett a válogatottól.
Úgyhogy maradnak az emlékek. Azt azért hozzátenném, hogy bármikor hívtak, én mindig első szóra mentem a nemzeti csapathoz, de ez, azt hiszem, természetes. Ugyanakkor semmiféle rossz érzés nem volt bennem, tiszta szívvel drukkoltam a srácoknak.”
Azt is elmondta:
„Most viszont úgy érzem, jó helyem van itt, a szülővárosom csapatában.
Nyolc hónappal ezelőtt születtek meg az ikreim, egyáltalán nem bánom, hogy nem kell a légiósok örökös vándoréletét folytatnom. Jó nekem itt, Nyíregyházán.”
Az interjúban kifejtette: „Soha nem volt gondom a magyar szurkolókkal. Amikor Debrecenben játszottam, akkor az egész város, sőt az ország bennünket és a Bajnokok Ligája-szereplést ünnepelte. Győrben sem volt konfliktusom. Székesfehérvár azért volt más egy kicsit, mert oda Győrből kerültem el, ezt pedig az igazi Videoton-drukkerek nehezebben nézték el. A sajtóval ellenben voltak gondjaim. Azért, mert a lehető legritkább esetben írták meg a valóságot, sokkal inkább a szenzációra mentek rá, amely nem volt köszönőviszonyban a valós történtekkel.”
