Az északírek elleni meccs után már senki nem keresett a válogatottól.
Úgyhogy maradnak az emlékek. Azt azért hozzátenném, hogy bármikor hívtak, én mindig első szóra mentem a nemzeti csapathoz, de ez, azt hiszem, természetes. Ugyanakkor semmiféle rossz érzés nem volt bennem, tiszta szívvel drukkoltam a srácoknak.”
Azt is elmondta:
„Most viszont úgy érzem, jó helyem van itt, a szülővárosom csapatában.
Nyolc hónappal ezelőtt születtek meg az ikreim, egyáltalán nem bánom, hogy nem kell a légiósok örökös vándoréletét folytatnom. Jó nekem itt, Nyíregyházán.”
Az interjúban kifejtette: „Soha nem volt gondom a magyar szurkolókkal. Amikor Debrecenben játszottam, akkor az egész város, sőt az ország bennünket és a Bajnokok Ligája-szereplést ünnepelte. Győrben sem volt konfliktusom. Székesfehérvár azért volt más egy kicsit, mert oda Győrből kerültem el, ezt pedig az igazi Videoton-drukkerek nehezebben nézték el. A sajtóval ellenben voltak gondjaim. Azért, mert a lehető legritkább esetben írták meg a valóságot, sokkal inkább a szenzációra mentek rá, amely nem volt köszönőviszonyban a valós történtekkel.”
