„Nem érdekelte más, csak a játék. A mérkőzések után, baráti összejöveteleken is az volt a téma, hogy ki hogyan játszott, hogy ki hogyan adta” – emlékezett vissza egykori barcelonai játékostársára, Kocsis Sándorra Kubala László. A magyar tandem a hatvanas évek elején Czibor Zoltánnal kiegészülve varázsolta el a katalán futball szerelmeseit, töltötte meg hétről hétre a Camp Nou elődjének számító, hatvanezres Camp de Les Cortsot. Cikkünk a trió talán legtechnikásabb tagjáról, az Aranycsapat legendás jobbösszekötőjéről szól, aki ma ünnepelné 88. születésnapját.
Az idősebb nemzedék egy pohár fröccs mellett gyakorta vitázik azon, hogy a magyar futball egyedülálló kezdő tizenegyéből ki volt a legcsillogóbb labdarúgó, Puskás, Hidegkuti, Bozsik vagy éppen Kocsis. Utóbbinak népes tábora van, egyebek között azért, mert ahová a csatár betette a lábát, kis túlzással mindenhol több lőtt gólt jegyzett, mint ahány meccsen pályára lépett.
Kőbánya Puskása 1929. szeptember 21-én született. A grundfocistából hamar komoly labdarúgóvá nőtte ki magát, 1946-ban már annak ellenére a Ferencváros csapatában játszott, hogy sovány, gyengébb fizikumú volt. Tizenkilenc évesen egy Románia elleni összecsapáson már a válogatott mezében lépett pályára, két gólt szerzett bemutatkozásakor. A hatalom neki is felajánlotta a lehetőséget 1949-ben, a szocialista rendszer kiforrtakor, hogy bevonul katonának, vagy eligazol a Honvédhoz, a kommunista állam első számú csapatához. Kocsis rövid gondolkozás után utóbbi mellett határozott.
Az Aranycsapat gyűjtőhelyének számító kispestieknél nem fogta vissza magát, 160 mérkőzésen 177 gólt szerzett. Kocsis egészen kifinomult technikai trükkökre volt képes, rengetegszer ollózott – a híres Kocsis-szaltó –, csaknem tökéletesen kezelte a labdát. Emellett mindkét lábával pontosan passzolt, kíméletlenül lőtt, a feje pedig Amit az olaszoknak Christian Vieri, a németeknek Miroslav Klose vagy Oliver Bierhoff játéka jelentett, azt nekünk, magyaroknak Kocsis Sándoré. Szédületes fejjátéka volt, a súlypontemelkedése kiemelte őt társai közül. Idehaza Kocka volt a beceneve – a Ferencváros edzőpályáján számozott kockákra kellett fejelgetnie a játékosoknak a falon, ő pedig mindig eltalálta az edző által bemondott számot –, a Barcelonában viszont már Aranyfejűként ismerték.
A válogatottban elért eredményeit a magyar focikedvelők kívülről fújják: ott volt az 1952-ben olimpiát, egy évre rá Európa-kupát nyerő Aranycsapatban. Az 1954-es elvesztett világbajnoki döntőt évekkel később újra le kellett játszania más formában, de erről később. A svájci világbajnokságon 11 találattal gólkirály lett, persze ez sem kárpótolhatta az elvesztett aranyéremért. Nemzeti mezben 68 mérkőzésen 75 gólt szerzett, és bár nem ez a magyar rekord, ha az egy meccsen lőtt gólok számát vesszük alapul, ő áll a lista élén 1,103 találattal.
A magyar forradalom kitörése előtt a Honvéd nemzetközi túrára indult. A Bilbao ellen kiestek a BEK-ben, de megúszták a budapesti véres eseményeket. A csapat feketén vállalta, hogy Dél-Amerikába indul haknizni zsíros fizetésért, Kocsis is velük tartott. Európába visszatérve azonban négyen – Kocsis, Puskás, Grosics és Czibor – nem mentek haza Magyarországra. A magyar sportvezetők egyedül a Fekete Párducot tudták rávenni hónapokkal később, hogy visszamenjen. Puskás kis kitérővel Madridba vette az irányt, Kocsis és Czibor Barcelonában kötött ki.
Lenyűgöző sikerek várták őket, első ottani évükben megnyerték a bajnokságot, 30 meccsen 96 gólt lőttek. Összeállt az Európa-szerte rettegett csapat: Kubalával, Cziborral, Kocsissal, Luis Suárezzel, Evaristoval. Kocsis a nemzetközi színtéren is elkápráztatta a szurkolókat. 1960 tavaszán a Wolwerhampton Wanderersszel játszottak a BEK-ben, a Bajnokok Ligája elődjében, és bár előnyt szereztek az odavágón, Angliában kemény meccs várt rájuk. Az első félidőben a magyar támadó ráesett a vállára, és láthatóan komoly fájdalmai voltak. Ennek ellenére egy félidő alatt mesterhármast ért el. Az öltözőben elájult, és amikor fellocsolták, mondták neki, hogy vége, le kell jönnie. Ő nemet mondott, erre beadtak neki egy injekciót, így a 61. percben be tudta fejelni negyedik gólját a mérkőzésen, 5-2 lett a vége.
„Kocsis kiütötte Angliát! Az a csodálatos fiú talán soha többé nem lesz teljes értékű játékos, de még így sincs párja, s így őrizzük meg: szomorúsággal az arcában és gólokkal a lábában!”
– zengték dicsőségét a másnapi angol lapok.
1961-ben a BEK-ben a legjobb négyig jutott a Barca, ahol az addig legyőzhetetlennek hitt, Puskással felálló Real Madrid állta útját. Kocsisék nagy meglepetésre lelépték ellenfelüket, így a döntőben jöhetett a Guttmann Béla vezette Benfica – a berni Wankdorf Stadionban. Ott, ahol hét évvel korábban karrierje legfájóbb vereségét szenvedte el Kocsis a vb-döntőben. „Az embernek, legyen bármilyen hosszú és szép a pályafutása – így mondta Sanyikám – csak egy vagy két kilencven percbe sűrűsödnek a nagy lehetőségei. Neki mindkét nagy lehetősége ugyanazon a pályán, a Wankdorf Stadionban adatott” – emlékezett vissza később férje szavaira özvegye. Kocsis remegő lábbal lépett az arénába.
„Soha életemben futballmérkőzésen olyan szorongást nem éreztem, mint amikor másodszor futottam ki arra a pályára”
– mondta a fináléról a klasszis, és ingatag lelkiállapota megpecsételte csapata sorsát. A portugálok úgy győztek 3-2-re, hogy a Barca két gólját Czibor és Kocsis lőtte. Kocsisék ugyanúgy kaptak ki, mint 1954-ben a magyar válogatott a nyugatnémetektől.
A Barcelona egyik legnagyobb csillaga a csapat történetének egyik legfényesebb időszakának lehetett részese, számos bajnokságot és kupát nyert. Kubala László, akit a gránátvörösök szurkolói a huszadik század legjobb futballistájának választottak, így gondolt vissza kettejük kapcsolatára. „Én erre a »ki a jobb« vitára nem nagyon emlékszem. Volt ilyen, de ez inkább őt érdekelte, engem nem. Annak idején mindent megtettem érte, hogy idejöjjön. Ő a pályán élt, ott élt igazán.
Amikor befejezte a futballt, az neki nagyobb törést jelentett az életében, mint bármelyikünknek. Egy művész, akitől elveszik az alkotás örömét Akkor talán nem csak a labdától búcsúzott el.”
Sokan osztják a véleményt, miszerint 1968-as visszavonulásával indult el lejtőn, a Kubala által is hangoztatott játékszeretet nem hagyta nyugodni, nem találta a helyét. A katalánok utánpótlásában, majd egy kis spanyol csapatnál dogozott edzőként, és egymás után szívta a cigarettákat. A dohányzás trombózishoz vezetett, az orvosok pedig úgy döntöttek, le kell vágni az egyik lábát. Állapota egyre romlott, gyomorrákot állapítottak meg nála, és hiába műtötték meg, kiújult a betegség. A Fradi krónikásától, Nagy Bélától egyik utolsó magyarországi látogatásakor elkeseredetten búcsúzott. „Akkor kellett volna hazajönnöm, amikor a többiek. Ma már tudom Hiába volt a sok pénz, a taps, nekem soha nem okozott örömet az, hogy másoknak rúgtam a gólt. Tévedtem és fizetek érte.”
Kocsis Sándor 1979. július 22-én máig tisztázatlan körülmények között kizuhant a barcelonai Quirón kórház negyedik emeleti ablakából, és meghalt. Koporsóját korábbi játékostársai vitték a sírhoz a Monjuici temetőben. 2012-ben hazahozták a hamvait, és a Szent István-bazilikában helyezték el. Ma lenne 88 éves.
(Forrás: Bocsák Miklós: Kocsis és Czibor; Tempófradi.hu; Wikipédia; Blaugrana.hu)
