– Négy évvel ezelőtt, 2013-ban Gondolatok a magyar labdarúgás könyvtárában című írásában a sportág akkori gazdasági fejlődési irányait vizsgálta. Kiemelte például, hogy a kormány által elkezdett kurzust támogatni kell, de egyebek mellett szót ejtett az iskolai bajnokságok fontosságáról, a 16 csapatos NB I-ről és a fiatalok menedzselési problémáiról is. Ekképp fejezte be írását: „Hiszek a magyar labdarúgás feltámadásában.” Ez a mondat 2017-ben is megállja a helyét?
– Még mindig hiszek abban, hogy egyszer fel fog támadni. Nem szabad pesszimistának lenni. Az már más kérdés, hogy az eltelt négy évet tekintve nehéz azt mondani, hogy sok minden pozitív irányban haladt volna, de legalább foglalkozunk a labdarúgás hátterének mélységével is. Örülök például annak, hogy önök elolvasták 2013-as rövid értekezésemet, amelyet nem a labdarúgásban tevékenykedő magyar rajongóként írtam, és most is visszatérnek rá.
– Melyik volt az a tényező, amelyben leginkább előrelépést remélt, ám mégsem történt meg?
– A befektetett állami tőke hatására nem javult az eredményesség – ahogy a csapatok nemzetközi kupaszereplése sem, pedig ez az egyedüli pénzügyi kitörési út. A játékosok értékesítésében szintén ugyanez a helyzet. Ahhoz képest, hogy részt vettünk a tavalyi Európa-bajnokságon, és továbbjutottunk a csoportkörből, a játékoseladásaink értéke botrányos. Nagy Ádámot szinte egy átlag angol ifi játékos áráért adta el a Ferencváros – fölöslegesen. Nincs piacosítási előrelépés a magyar futballban, ellentétben több más, régiónkhoz tartozó nemzettel (Szerbia, Bulgária, Horvátország, Lengyelország), ahol vannak önjáró húzócsapatok.
– „Mi sem zárkózhatunk el a labdarúgásunk államilag is vezérelt erősítésétől” – írta. Ugyanakkor az látható: a politikai akarat erőteljesebb a kelleténél, és függést okoz, nem a piac felé tereli a klubokat.
– A politikának csak szabályozási szinten kéne megjelennie. Fontos lenne, hogy politikai szereplők révén ne lépjen be a sportba, ezen belül is a labdarúgásba. Mégis az a helyzet, hogy politikai pozíciókat betöltő személyek vagy hozzájuk közel állók a klubok tulajdonosai, elnökei. Ezzel párhuzamosan érzékelhető, hogy rengeteg központi pluszpénz, főképp taópénz indult meg a labdarúgás felé – nyilván ezért is van akkora politikusi vagy politikaközeli jelenlét a fociban, hiszen a közpénzköltést jobban irányítani és kontrollálni szeretnék.