Nehéz elfogultság nélkül írni egy olyan labdarúgó életművéről, aki jelen sorok íróját is megbabonázta a 2000-es évek közepén, és mindenféle klubszimpátián túl a televízió elé szegezte. Ronaldinho pályafutásával kapcsolatban nem túlzás az „életmű” jelző sem, hiszen labdaérintései a futball mint művészeti forma igen magas formáját képviselték.
Ahogy a legtöbb brazil futballsztáré, Ronaldinho története is a favelákkal, a szegénységgel és az utcai focival kezdődött. Porto Alegre városban, 1980 márciusában, egy ápolónő anyuka és egy hajógyári munkás apuka gyermekeként látta meg a napvilágot. A szegénysorból tíz évvel idősebb bátyja, Roberto segítségével került ki a család, aki a város legfontosabb futballklubjában, a Gremióban kapott profi szerződést. Jött az ilyenkor szokásos nagyobb ház egy jó környéken, de ez nem sokkal később családi tragédiához vezetett: amikor Ronaldinho még csak nyolcéves volt, édesapjuk szívrohamot kapott, majd megfulladt a házhoz tartozó medencében.
A traumát egy dologgal tudta földolgozni a család: a labdával, ami a kis Ronaldinho lábán érezte legjobban magát. Nem csak városi legenda, hanem valós történet, miszerint egy ifjúsági Gremio-meccsen úgy győzött a hazai csapat 23-0-ra, hogy mind a 23 gólt az akkor 13 éves Ronaldinho szerezte. Tehetségére szinte ugyanolyan korán felfigyeltek, mint Pelénél. Tizenhat éves korában a brazil U-17-válogatott legfontosabb tagjaként nyert világbajnokságot, nem sokkal utána pedig a felnőttkeretbe is behívták. A tizenévesen még vékonyka cselgép földöntúli technikai tudásáról a Gremio első csapatában is gyorsan megbizonyosodtak; egyik gyerekkori álma viszont nem válhatott valóra: korán apaszerepbe kerülő bátyja, Roberto súlyos sérülések miatt nem tudott megragadni a csapatban, közösen tehát soha nem játszhattak.
Ronaldinho 2001-től való története a sportágban jártas olvasók számára már-már tananyag: két év akklimatizálódás az európai viszonyokhoz a Paris Saint-Germainnél, felnőttvilágbajnoki győzelem 2002-ben (kulcsszerep a kezdőben és egy felejthetetlen szabadrúgásgól a negyeddöntőben), majd Romário és Ronaldo példáját követve szerződés (2003) az FC Barcelonához.
Blanc egyből tudta
Laurent Blanc, az Európa- és világbajnok egykori francia labdarúgó a pályafutása vége felé találkozott az akkor frissen Párizsba érkező Ronaldinhóval: Amikor a Paris Saint-Germainhez került 2001-ben, volt szerencsém játszani ellene, de már akkor meg tudtuk mondani, hogy egyszer a világ legjobb labdarúgója lesz. Hihetetlen képességek birtokában volt, rengeteg trükkel a tarsolyában.
A katalánok ínséges időket éltek a 2000-es évek elején, a serlegek halmozása helyett olykor Bajnokok Ligája-indulást érő helyekkel is megelégedtek. Mindenesetre Ronaldinho első mérkőzésén már érezhetően megváltozott valami a klubnál: egy válogatottszünet beékelődése miatt besűrűsödött a naptár, a klub pedig éjfélre tette új sztárjuk bemutatkozó mérkőzését a Sevilla ellen. A barcelonai rajongók a kései időpont ellenére is megtöltötték a Nou Campot, hogy végül a szezon gólját rögtön meglövő Ronaldinhót élőben láthassák a történelmi meccsen.
Az akkor még utánpótlás-játékos Lionel Messi utólag így emlékezett vissza erre a meghatározó periódusra:
„Ronaldinho volt a felelős a változásért, ami a klub háza táján történt. Rossz időszakot élt meg a Barcelona, de az érkezésével varázslatos dolgok történetek. Az első évében még nem nyertünk semmit, de az emberek rögtön szerelembe estek a játékával.”
A brazil pályafutásának legszebb évei következtek. Ebben az időszakban lett a Nike reklámarca is, ez az alig hihető videó pedig az első olyan tartalom volt a YouTube-on, ami elérte az egymilliós rekordnézőszámot (azóta az eredeti videó lekerült a megosztóról, és a Gangnam Style 3 milliárd megtekintése is bohókássá teszi ezt a mérföldkövet).
Willian, a Chelsea brazil szélsője is egyetért Diego Maradonával abban, hogy a karrierje csúcsán lévő Ronadinho napjaink két aktív legendájánál, Cristiano Ronaldónál és Lionel Messinél is magasabban volt:
„Ő a legnagyobb példakép számomra. Ahogy 2003–2005 között játszott, az túltesz Cristiano és Messi teljesítményén, noha mindketten sok gólt lőttek. Amit viszont Ronaldinho művelt a pályán, az hihetetlen volt.”
Két spanyol bajnoki győzelem után 2006-ban a hőn áhított Bajnokok Ligája-siker is összejött a Rijkaard-féle Barcelonának. Ronaldinho ekkor már aranylabdásként emelhette magasba a trófeát.
Öt év Katalónia szívében, és a karrierje addig soha nem látott magaslatokban: Ronaldinho 26 évesen szinte mindent megnyert, amit labdarúgó megnyerhetett. A játék és a labda iránt érzett felhőtlen szeretete nem hagyott alább, de mindez önmagában már nem volt elég. A Barcánál Pep Guardiola érkezésével 2008-ban döntött úgy, hogy távozik, és hatalmas csinnadratta közepette az AC Milanba igazolt. Ám néhány emlékezetes momentum kivételével az olasz óriásnál nem tudta megközelíteni barcelonai formáját, 2011-ben pedig megunta az európai eredménykényszert, és visszaköltözött a tengerentúlra. A mexikói Querétaróban nem sok sikerben volt része, de 2013-ban a brazil Atlético Mineiróval azért megnyerte a Copa Libertadorest, trófeagyűjteménye ezzel teljes lett, ráadásul néhány megmozdulásával régi önmagát idézte. A Fluminense és egy indiai futsalos kitérő után már a levegőben lógott, hogy hivatalossá váljon visszavonulása; bátyja, egyben ügynöke pedig múlt héten jelentette be a nagy hírt.
Ugyan a Barcelona után a legtöbb klubban csak egy exvilágklasszis bulibáró látszatát keltette, mindegyik állomáshelyén rajongás és hisztérikus szeretet vette körül. Sajátos, szabadságot megkövetelő felfogása miatt edzőinek folyamatosan kompromisszumot kellett kötniük taktikai elképzeléseikkel, a szurkolóknak viszont egy-egy sarkazás és no look pass tökéletesen elég volt. Egyik legemlékezetesebb eset a 2013-as klubvilágbajnokságon történt meg, ahol nem is a pályára berohanó szurkolók nehezítették meg Ronaldinho dolgát, hanem marokkói ellenfelük, a Raja Casablanca játékosai. Lefújás után nem elégedtek meg a mezcserével, hanem cipőjét és később nadrágját is elkérték. Ezekben a gesztusokban és heves ölelésekben egy olyan pályafutás tisztelete bújik meg, amely sikeressége mellett tökéletesen egyedi.
Már első meccsei idején a játék szépségével, állandó mosolygásával és a labda iránti őrült szerelmével azonosították Ronaldinhót, ezeket a tulajdonságait pedig legprofibb időszakai alatt is megtartotta.
Ronaldinho és a lélektani trükk esete
Nemrégiben megjelent önéletrajzi könyvében a Barcelona jelenlegi csapatkapitánya, Andrés Iniesta egy anekdotát osztott meg Ronaldinhóról. Egy 2005-ös, Real Madrid elleni rangadó előtt pár nappal hajnali 3-kor zaklatottan fölhívta, és elárulta, hogy a szezon végén Madridba szerződik, mert egy visszautasíthatatlan ajánlatot kapott. „Megkért, hogy ne áruljam el, mert bennem bízik meg a legjobban. Válaszolni sem volt időm.” Az El Clásico előtti edzéseken gyanúsan nagy csend volt a játékosok között, és mindenki különösen nagy tisztelettel és szeretettel bánt Ronaldinhóval. A mérkőzés előtt az öltözőben aztán jött a feketeleves. Ronaldinho felállt és kitálalt: „A héten rájöttem, hogy olyanok vagyunk, mint egy család. Pár napja mindenkit személyesen fölhívtam azzal a mesével, hogy júniusban a Realba igazolok. Egyikőtök sem beszélt, inkább némán szenvedtetek, csak azért, hogy ne legyetek árulók. Nem megyek sehova. Most pedig induljunk, és mutassuk meg a Realnak!” A meccset 0-3-ra a Barcelona nyerte, Ronaldinho két gólt lőtt, a Santiago Bernabéu stadion közönsége pedig állva tapsolta a brazil sztárt. Előtte Diego Maradona részesült ilyen tiszteletben, azóta pedig épp Andrés Iniesta.
Egy éve jelent meg a sportolókarrierekre specializálódott ThePlayersTribune.com-on egy saját írása Dinhónak, melyben felnőttként szól a nyolcéves önmagához. A megható levelet arra a napra címezte, mikor egy baráti focizásból édesapja halálhírére érkezik haza.
Ronaldinho innen vezeti végig fiatalkori önmagát közös történetükön, fölkészítve a legrosszabb és a legjobb dolgokra, amik meg fognak történni vele. Legfontosabb tanácsa az, amit még édesapja kötött az orrára, vagyis maradjon szabad, úgy játsszon, ahogy jónak látja, ne törődjön semmilyen hátráltató tényezővel.
„Nem fogják megérteni Európában, hogy miért mosolyogsz állandóan. Nos, tudod te is, a futball szórakozás, ezért mosolygunk. Miért kéne komolynak lenned? A küldetésed az, hogy terjeszd a boldogságot. A kreativitást válaszd a számolgatás helyett. Maradj szabad, és megnyered a világbajnokságot Brazíliával. Maradj szabad, és megnyered a La Ligát, a Bajnokok Ligáját és a Serie A-t. Maradj szabad, és a tied lesz az Aranylabda is.”
Ronaldinho itt is kitér karrierjének egyik legfontosabb momentumára, amikor képbe kerül a fiatal Lionel Messi a Barcelonánál. Ugyanúgy sugdolóztak elképesztő tehetségéről az öltözőben, mint ahogy annak idején épp őróla beszéltek halkan a brazil válogatottnál Rivaldóék. Kétségtelen, maga Messi is sokszor beszélt róla, hogy nem csak az első gólpassz miatt, hanem játéka természetében, annak alakulásában is Ronaldinho volt a mentora, hogy utána maga vigye tovább a győztes úton a katalán csapatot.
A levél végén emlékezteti fiatalkori önmagát Ronaldinho, hogy semmilyen emléke nem fog maradni édesapjáról videofelvételek híján, így soha többet nem fogja hallani a hangját, vagy látni őt nevetni. Csupán egy fényképe marad, amin együtt fociznak. Ő boldogan játszik a labdával, apja pedig őszinte örömmel az arcán mosolyog rá.
„Amikor egyre több pénz áll a házhoz, növekszik rajtad a nyomás, és jönnek a kritikák – maradj szabad. Játssz úgy, ahogy ő mondta. Játssz a labdával.”
Szerencsére pályafutása végéig megtartotta az atyai jó tanácsot, mi pedig nem tehetünk mást, mint hogy megköszönjük neki a cseleit és a góljait, mert talán sosem lesz már ilyen laza, ösztönös zsenije a szemünk láttára iparággá váló labdarúgásnak.
