A szurkolók összetétele a középkorú férfi szurkoló európai mítoszára fittyet hányva elsősorban családokból, és nem kevés nyugdíjasból tevődött össze. Előttem hattagú család csemetéi játszadoztak papírrepülőkkel a második félidőben, miközben apjuk lázasan kereste telefonján a legjobb élő fogadási opciót. A családi piknikhangulatot a Wanderers piros-fekete meze foglalta keretbe, hisz alig volt olyan, akinek ne lett volna legalább egy szurkolói sálja.
Hiába, az ausztrál lakosság menthetetlenül szereti a sportokat, s miként az Egyesült Államokban, lassan a nemzetinek számító sportágak (rögbi, krikett, ausztrál futball) nyomába ered a labdarúgás. Az elmúlt húsz év fejlesztéseinek emblematikus példája a Western Sydney Wanderers, hisz a szintén focilázban égő USA-ban is nehezen lenne elképzelhető, hogy öt év alatt a semmiből nőjön ki egy ekkora márka, és rövid idő alatt ezrek szurkoljanak neki hétről hétre. A klubvezetők európai mintákat vettek át a mérkőzések felvezetésétől kezdve a szurkolói bázis kiépítéséig, de fiatal sportág lévén, egyelőre kevés szenvedélyes momentumot lehetett tapasztalni a lelátón.
Leginkább talán azért, mert egy kifejezetten gyenge színvonalú meccset játszott a bajnokság közepén tanyázó két klub. Az 55. percben a hazai Jack Clisby kontragólja azért szép hangrobbanást eredményezett, de a 87. percben jött a fekete leves, és az Adelaide megérdemelten egyenlített egy szöglet utáni kavarodásnál. Az 1-1-es döntetlent követően szedtük a sátorfánkat, és a hatezer forintos jegy felébe kerülő parkolójegy kifizetése után tízezer ember pár perc alatt kislisszant a parkolóból, este 10 óra körül már az óvodás korú gyermekek is ágyba kerülhettek.
